Színház És Társaság, 1926 (10. évfolyam, 1-20. szám)

1926-02-28 / 2. szám

— Utánad halok, — nyögte Éva és kicsöppent a könnye. Egymás karjaiba estek és többet nem szóltak. Minek is ? ! Eleget mond­tak az ölelkező karok, az egymáson dobogó szivek, a nedves szemek és az összeforrósodó ajkak ... III. A szomorú, a könnyes, a zokogó elvállás bekövetkezett. Éva szerződést kapott és elutazott. Zalai egy ideig seb­zett szivet borongott, de aztán neki fe­küdt a tanulásnak azzal a gondolattal, hogy mihelyt álláshoz jut: Évát felesé­gül veszi. Ez a gondolat ugyancsak sar­­kantyuzta a szorgalmát s igy törleszteni kezdte azokat a régi adósságokat, ami­vel a jogtudománynak tartozott.­­A ta­nulás azonban nem gátolta abban, hogy Éva sűrűn érkező leveleire válaszoljon és biztosítsa azt nagy, égő, sírig és azon túl is tartó szerelméről. Éva is azzal ellensúlyozta az elvállásból szár­mazó bánatát, hogy leveleiben fogadott síron túl is tartó hűséget. De mert a világon minden múlandó, a sűrű levél­váltás is kezdett ritkulni és a levelekbe zárt forró szavak is kezdtek kihűlni. Zalai egy napon, amikor a korzón ténfergett, egy kedves kis leányon fe­lejtette a szemét. A következő pillanat­ban már hallotta is, hogy a mam­a Évá­nak szólítja. —„Éva ! — „sóhajtotta magában Zalai. Ő is Éva. Ő is szép. Őt is tud­nám szeretni! Ettől kezdve, ez az Éva is érde­kelte. Az érdeklődésből ismeretség, az ismeretségből rokonszenv fejlődött. . . Hogy tovább mi történt? — arról más­ik alkalommal beszélünk. Most fontosabb megtudnunk azt, hogy Éva bánatát is enyhítette egy másik Ádám. Nagy Ádám, egy hatvan év körül járó öreg pénzes zsák vette pártfogásába és be­folyásával pompásan kiegészítette Éva művészi tehetségének fogyatékosságát.» — Ádám — sóhajtotta Éva. Ő is Ádám, Ő is jó» Ő is pártomat fogja. Hálát érzek iránta. Ez volt a helyzet, amikor Ádám egy levélben arról értesítette Évát, hogy már az utolsó szigorlat előtt áll. Ez a levél azzal a kilátással akarta­ kecseg­tetni Évát, hogy még tisztviselő neje lehet belőle az ország valamelyik szög­letében. És e pillanatban eszébe jutott az a kép, amely még sziniiskolás ko­rából maradt meg emlékei között. Meg­jelent előtte Bityók úr szállásadója, aki bírósági tisztviselő volt és ennek fele­sége Bityókné. Jól emlékszik, hogy Bityókné a nap minden szakában pén­zért ordított,­­ Bityók ura pedig foly­ton azt f­ordította vissza, hogy nincs pénz! Az állam nem ad, az állam éheztet, az állam halálra szánt. Ezen Bura Sándor a nagyváradiak kedvelt és népszerű prímása, aki esténként a Palace kávéházban hang­versenyez. .

Next