Szinház, 1945 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1945-11-14 / 14. szám
Az arcképet sokiig néztem akkor, az ismeretlen férfi képmását, a puhán szétömlő vonásokat, a szabályosan fésült ősz szakáll rámájában. Első pillantásra nem volt rajta semmi különös. Jólfésült idős úriember, nyilván előkelő közhivatalnok, talán egyetemi professzor. De a fekete háttér mélységjeiben fény villant föl, mintha lidérces láng bolyongana az ősz feje föjjöll — lehet, hogy a kezemben magasra emelt gyertya lángja lobogott vissza az örvénylő, sötét mélységbeli - és akkor már egészen másnak láttam az ősz férfi arcképét. Téredező szeme, nyugtalani tekintete hevesen megdobbantotta a szívemet. Éreztem, hogy nem öregembert ábrázol a festmény, nyugtalan, ki nem elégült, idegfeszültségek között vergődő, gátlások rabságában görnyedő, korán vénült férfi megrázó portréjára meredek rá. „Ki ez a fehérszakállas ember?" — kérdeztem házigazdámat, mialatt az ezüst gyertyatarlót letettem a kandalló párturnyára: a fényt, mellyel a kísértetiesen sápadt arcba belevilágitottam az imént, ,,Iljics Péter,,, — felelte az én orosz barátom — nem ismeri. A nagy zeneszerző, Csajkovszkij ,, ." így láttam őt először, mikor még vajmi keveset tudtam életéről és muzsikájáról. És tegnap este, a nagy Csajkovszkij-opera, a „Pique Dame" előadásán, mindjárt az első, jelenésben, az elaggott „moszkvai Vénusz", a titokzatos „pikk dáma" mered rá ilyen megdöbbenten a dráma hősére, a végzet emberére és azt kérdi: „Ki ez a sápadt férfi?" Ez a sápadt férfi maga Illics Péter, a szerző. Ezzel nem azt akarom mondani: Csajkovszkij egy átélt drámát mesél nekünk színpompás zenei nyelvén, Csajkovszkij is, mint minden művész, örökké a maga belső életrajzát, lelki és ideg-autobiográfiáját írja műveiben és tier mami, a démonoktól megszállt, kettéhasadt lelkű orosz Tannhäuser az ő legbensőbb énjének mása, megdöbbentő zenei önarckép. A megszállott, rémektől űzött, a szenvedélyektől tépett, az idegfeszültségektől remegő, a fantomoktól lakott lélek vallomása, öngyötrése és felszabadulása ez a grandiózus operaszínpadi figura. Csajkovszkij nem élt valóságos életet, nem élte a fiatal férfi természetes életét. Habigába görnyesztette testét, vérét, vágyait, hogy vad érzéki tombolásait, minden mámorát és érzését zenében, csupán zenében élje ki. Hermann alakja és a „Pique Dame" drámai témája Puskin novellájából való ugyan, de Hermann az opera színpadán egészen más jellem, a történet is új változatokban jelenik meg Csajkovszkij muzsikájában. Ez a Hermann nem a Puskin Szergejevics Sándor szülötte, inkább a Csajkovszkij Híres Péteré! A schizofrénia zenei ábrázolása tökéletes, Csajkovszkij zenéjének romantikus lobogása. Urától túláradó képzeletének hősége elragadó. A káprázatosan hangszerelt zenekar pompája vagy áriák drámai árapulvás festi alá, e statikus kitörések színpadi prlmájait kíséri. A bőséges dallamlelemény, a témagazdagság, a drámai építkezés szépsége gyötrelnes lázáilmokat fejez ki. A színpadi alakok a zenei jellemzésnek a remekei. Hermann, a világ operairodalmának egyik legnagyobb és legfárasztóbb tenorszerepét Udvardy Tibor személyesíti meg. Tökéletesen életre kelti Hermann megszállottságát, a démonoktól űzött fiatal férfi pusztító szenvedélyességét. Prózai színpadon könnyű feladat az elme elferdülést ábrázolni, annál nehezebb, majdnem reménytelen kísérlet ez: énekben és énekkel . Operaszínpadon, Udvardy mesteri képét adja a lelki kettéhasadtságnak. A frázisformálás és a kifejezés részletfinomságaival gyönyörködtet bennünket. A hallgató minden idegében érzi, hogy ez az énekbeszéd nem eznmagáért való szépség, hanem lelki és idegállapotokat fejez ki. A fiatal énekes pályafutásának mesterműve ez az alakítási Orosz Júlia verőfényes, csillogó, érzéki szépségű, tömör és mégis hajlékony szopránja a legfinomabb instrumentumok közül való: ezen a hangszeren érzékeny lélek és képzelet játszik. Liza szenvedőn szép, szerelmesen szemérmes, tragikus és poétikus alakját az átélés mélységeiből hozza elénk. Megkapón ábrázolja a drámai folyamatot, melynek során e félénk, szűzies lény felgyullad a szerelem tűzvarázsában, majd a lobogva égő emberfáklya aláhanyatlik a megsemmisülésbe. Basilides Mária az agg grófnőt, a „pikk dámát" démonikus fényekben, lenyűgöző tokszerűséggel ábrázolja: a színpadi játéknak és éneknek egyaránt remekét adja! Mihelyt megjelenik máris atmoszférát, áraszt maga körül. Külön miniatűr alkotás a kis francia rhatison megszólaltatása, mikor halála előtt fölidézi ifjúságának az emlékét. Bűbájos és borzongató az ének, sejtelmes és vészt jósló. Németh Anna nemes orgánumpárbájos előadását. Palis alakításának és énekének előkelő nobilitását. Jámbor rokonszenves egyéniségét és zengő baritonját nagyon meg kell jegyeznünk, de őszinte dicséret illeti Virágh Ilonát is, akinek kis szólamában tömör, telt orgánum szólal meg és Sugár Dezsőt, aki rövid, de exponált szólamát művészettel formálja meg. A közjátékban Endre Borbála érzéki szépségű hangjában gyönyörködtünk. Az operát Komor Vilmos lanttolja be és vezényli. A kiváló zenész a Csajkovszkij muzsika minden varázsát, színpadi erejét, lírai bőségét és drámai mozgalmasságát visszaadja zenekarában és a színpadon. Oláh Gusztáv színpadképei káprázatosan szépek. A barokkba egy finom művész keze keveri bele az orosz „couleur locale"-t. Minden egyes jelenet hangulatot árasztó és valósággal muzsikáló festmény: az ősz pontpnjában aranyló park, a bizánci ragyogású csarnok, a grófnő rejtelmes hálószobája, a kaszárnyakapu látomásos öble s a Néva-part fagyos leheletű éjszakai víziója. A rendezés ugyancsak Oláh Gusztáv műve, mozgalmasságot visz a színpadra, tökéletesen megelevenítve a zenét. Márk Tivadar filmezei stílusosak és művésziek, Ilinyi Viktor fordítása pedig Urai és drámaiszépségű igazi énekszöveg: méltó az áriákhoz. Magyar operaszinpadra először halljuk a „Pique Dame"-t. Sokszor fogjuk még hallani. Balassa Imre /. PIQUE DAME Grafio^xHf&eruiate. cut 0.field&an LEVEL Udvardy Tibor «• Orosx Júlia Bordir Bell« Savilide« Mária (Etcher fiily.)