Szinház, 1945 (1. évfolyam, 1-19. szám)

1945-09-12 / 5. szám

26 ^sfilatko­zJik 3)-dtdd Mihálff, aki­t,tudja a titkot... Dávid Mihályi, a Nemzeti Színház művésze egyik legérdekesebb, legszuggesztívebb egyénisége a drá­mai színpadnak. Az Arizona-mű­­sornak egyetlen szereplője, aki el­­felejteti a közönséggel, hogy mulatni, táncolni, inni, nevelni és szórakozni ment be, akinek néhány perces jele­nése elég ahhoz, hogy feszült csendet teremtsen és felgyújtsa a felületes lelkekben is a művészet tüzét. — Mit gondol, mi­vel tartja a közönséget akkora feszültségben ? Hogy csinálja a csodát, ami annyinak nem si­kerül ? — A legegyszerűb­ben. Soha nem felejtem el, hogy a színészet nem „szövegmondás jelmez­ben”, hanem emberáb­­rázolás. Ezt egyszerű így­ kimon­dani, de míg a színész eljut idáig hosszú , nehéz az út. Élete délelejéig csak tapogatódzik a szí­­nész. Ha komolyan vette hivatását és­­komolyan dolgozott sok évig, egy nap arra ébred: itt vagyok, tudom a fitlhot. .. Aki a színészt nézi — n­allgadja, — érezze úgy, hogy rög­tönzés, amit a színé­sz mond, nem pedig tudományos felkészültség ered­ménye. A mai színész ne legyen ős­­tehetség, tanuljon meg mindent, de ne „recept’ szerint játsszon. Min­dent tudnia kell a színésznek: iro­dalmat, történelmet, esztétikát, p­szichológiát, zenét, képzőművésze­tet, politikát — mindent, de a szé­pé.) kiteljesítése ne a tudományok szintéziséből szülessen meg, hanem abból, amivé a színész vérének-lelké­­nek műveltsége révén lelt. Valami ösztönből fakadó lendületből, ihletből. Ha a tudományoskodás uralkodik a színészben, elveszti szárnyalását, lombiktermék lesz alakítása. Ne az agy domináljon a színészben, hanem a kultúra által megtermékenyített megszállottság... A német színészek isko­lája fertőzte meg az eu­rópai színészképzést,­­­­­hála Istennek újab­ban már az orosz és francia színművészet és­­színpadi rendezés levegőjében felocsúdott az új magyar színészet is ... — 1939-ben eluta­zott Budapestről. A mer­­re járt ? — Párizsba mentem, amikor itt forrósodni kezdett a fasiszta légkör. A Porte St. Martin Színházban Duviviernél játszottam. Ne­héz dolgom volt. Nem idegen anya­nyelvű alakot kellett színpadra vini , nem, mint más Párizsban vendég­szereplő külföldi művésznek, hanem egy szenvedélyes francia forradal­márt. Könnyekig meghatottan emlé­kezem vissza francia színészkollé­gáimra, akik úgy segítettek a­­szín­padon, hogy baj nem érhetett.. . Jouvet meghívott a Conser­­vatoirba lektornak: az európai szí­nészekről kellett volna előadásokat tartanom. Kitört a háború és meg­­éreztem, hogy haza kell jönnöm. . . Kósa Mariill­ ­ SEBESTYÉN MIHÁLY, A PESTKÖRNYÉKI SZÍN­­IGAZGATÓ A 12.000 ELŐADÁSRÓL ÉS A FEL NEM ÁLDOZHATÓ MŰVÉSZI HITRŐL A pestkörnyéki színházak kon­cesszióját Sebestyén Mihály kapta meg és most, különösképpen h­ar­­milinc esztendővel a Sebestyén­­dinasztia indulása után ismét el­indulhat a kitűnő színigazgató azon a nehéz úton, amelyen lépten­­nyomon meg kell ve­rekedni a közönséggel a színház érdekében. Sebestyén Mihály a következőket mondj­a: — 1915 szeptember 15-én nyitott a Fő­városi Nyári Színház, bátyám, Sebestyén Géza vezetése alatt. Bónyi Adorján: „A modell” című darab­jával ment fel először a függöny és attól kezdve nagy városban, kis város­ban tizenkétezer előadást tartottunk, Jászay Maritól Bajor Giziig, Hegedűs Gyulától Pethes Imréig, Környey Bélától Sándor Erzsiig, mindenki fellépett a színpadjain­kon. Móricz Zsigmond így ír a vezetésem alatt működő Miskolci Színház­ról: „Meglepetve ültem be a nézőtérre : a színház tele volt, egyetlen páholy nem volt üres, a névtér zsúfolva. És a színpadon egy abszolút tökéle­tes előadás. Ezt az utóbbi években nem is láttam vidéken: az összes díszlet frissen festve és nagyszerűen berendezve.“ 1939 május 31-én huszonnégy éves működés után persze nekünk is be kellett fejezni az előadást. Elbúcsúztam a közönségtől. „Szol­gáltuk a magyar kultúrát a leg­kisebb alföldi várostól, fel a budai Várig” — mondtam búcsúzóul közönségem felé. Azután a függöny lement és nem jött új felvonás nagyon sokáig. Eb­ben az esztendőben megkaptam a pécsi Nemzeti Színház kon­cesszióját, de egy le­vélben tisztelettel és köszönettel lemond­tam róla . „Meggyő­ződésem, hogy igen nagy anyagi lehetőséget mulasztok el, mégis így kellett c­atároznom, mert egyetlen megmaradt ér­tékemet , művészi hi­temet semmiféle anyagi előnyökért nem áldozhatom fel” — ezt írtam a lemondólevélben. Most meg­kaptam a kispesti, újpesti és a pestszenterzsébeti színházakat, ahol u­anolyan művészi hittel készülök a színháznyitásra, mint „valaha“ Budán vagy Miskolcon csináltam színházat. Pécsről le­mondtam, mert úgy éreztem, nincs időm előkészülni ! És most, amikor harminc esztendővel az első előadás után a Sebestyén­Színházban ismét felgördül a füg­göny — méltó akarok lenni a múlthoz és bízom a jövőben, hogy művészi hitemet soha, semmi körül­mények között feláldoznom nem kell. (I­. P.) 310JUfáth Clopád műnép^í né^rendelete a munáÚA-á/zínjúU/iá&Kól Alig volt valaki, aki bátrabban állott volna ki a nehéz időkben a bal­oldal mellett, mint Horváth Árpád főrendező, akit a­ németek a Szálasi-banditavilág idején elhur­coltak és akinek — ezt a sok, róla szóló legellentétesebb hír után ma már fájdalommal kell megállapíta­­nunk — nyoma veszett. A Vígszínház rende­zői szobájában beszél­tünk vele utoljára. Tö­méntelen meghegyezett ceruza feküdt az író­asztalán. (Tudvalévően a ceruzagyűjtés volt a szenvedélye.) Miután rettenetesen kifakadt azok ellen, akik őt a Nemzeti Színháztól és a rádiótól elüldözték, keserűen emlékezett meg debreceni színigazgatá­­­sának „eredményéről”: teljesen tönkretették, úgyhogy a rajor­­gásig szeretett könyvtárától meg kel­lett válnia. Ez mindenekfelett fájt neki. — Mennyit koplaltam ezért a könyvtárért — mondotta nekünk. Azután kérdéseinkre válaszolva néhány érdekes megjegyzést tett a mai színházról és a munkás-színját­szásról. Ezeket a kijelentéseket ma már Horváth művészi végren­­deletének tekinthetjük.: — Ha a színház züllött, úgy en­nek társadalmi okai vannak.. Ha a közönség színházi téren túlságosan igénytelen, ebben a társadalom a hibás. Hallatlan kultúrszomjítságot fedeztem fel ellenben a munkás­közönségnél, amely a színházat a kultúra iskolájának, vagy ha úgy tetszik, templomának fogja fel és a színházban feltétlenül tanulni és művelődni is akar! Ha igaz az esz­ ,­tétikusoknak az a megállapítása ■— Bárdos Artúr, Hevesi Sándor is ezt tanították, — hogy az árnyalat minden, akkor ez a felfogó­­képes, friss közönség a legjobb közönség, mert tapasztaltam, hogy az árnyalatokat jobban ér­zékelte és méltányolta, mint az egyéb publi­kum! — A munkás-szín­játszókról mi a vélemé­nye ? — kérdeztük. — A színházak fa­laira kellene felírni azt az igazságot, hogy a munkás-színjátszók nem alkalmi műkedvelők, ■— ezeket én a kultúra szempontjából nemcsak feleslegeseknek, de minden más állí­tással szemben károsaknak is tartom. —A lényegbevágó különbség mindjárt ott van, hogy az alkalmi műkedvelők ötletszerűen válogatnak ki értéktelen darabokat és sejtelmük sincsen ar­ról, hogy mit is művelnek. A mun­­kás-szín­játszók jellegzetessége a mű­vészi becsvágy, a kultúra és a hala­dás szolgálatának szenvedélyes aka­rása, a fiatalság nevelésének és fel­emelésének vágya, célja pedig a művészi színház. A műkedvelő esetlen, dilettáns, civil, a munkás­színjátszás azonban társadalmi funkciót akar betölteni. Ez a lényege. (S. V.) anyagilag Kis konferansz az „Új Színház“­-ról és igazgatójáról, Lóránd Györgyről Hölgyeim és uraim, van sze­rencsénk bemutatni Lóránd György igazgató urat, abból az alkalomból, hogy csatát nyert. A h­áborúja akkor kezdődött, amikor ama másik véget ért. Lel­kes fiatalember kószált a Rózsa­utcában, betévedt az egyik kapu alá és egy teremben találta ma­gát. Isten tudja, hon­nan vette az energiá­ját és a pénzt hozzá, de tény, hogy pillana­tokon belül felépítette a Terézváros sötét kis mellékutcájában a fő­város Intim kis szín­házát. Az első szöget az utolsóig maga verte be a lelkesedés és cél­­tudatosság kalapácsá­val. Segítőtársai vol­tak : Kiss Lajos tit­kár, Rácz és Füzessy urak. Aztán letette a szerszámot, nagyot fújt és hozzálátott a nehezebbik mun­kához. Ezt pedig már mesélte ő tovább. — Bemutattam egy kis zenés vígjátékot, a „Pitypalaty”-ot. Szidták, mint a bokrot, szidták, hála Istennek, hetven előadáson keresztül. Aztán sor került a „Mákostésztá”-ra. A hangulat a kis színház irányában egyszeri­ben megváltozott. Kövérre hí­zott az az album, amelyben a kritikákat gyűjtögettem. Talán még ma is menne a darab, ha Dénes Gyuri meg nem betegszik. Így is 45 előadás zsúfolt széksorai tapsolták végig. Majd átmenet­nek, amíg új szezonunkat­ indít­juk, „Ö­SZI kabaré”-t állítottam össze. Nem akarok én most jel­zőkkel hivalkodni, de amit ez a néhány művész, Sebő Miklós, (először lép fel, amióta kiszaba­dult a deportációból), Tapolczay Gyula, Kazal László, Kökény Ilona, Misoga, Barna Anci, Szántó Klári és Verebes Ká­roly nyújtanak (utób­bi kettőt én fedeztem fel), talán közelebb áll az irodalomhoz és a művészethez, mint a sokat zengett „iro­dalmi kabarék” közre­működői . .. — És ősszel mit ígér a díszes névsor és mit kínál az ifjú igazgató ? — Új neveket: Buj­dosó Rózsát, Deésy Máriát, és új darabokat. A tipikus francia kis színházat akarom átplántálni ide a Rózsa­ utcába, nyitódarabom, a „Toto” is ezt célozza már. De megnyugtatom, sor kerül itt drá­mára is majd, hamarabb, mint ahogy a zsír ára lemegy. Egy má­sik színházra, a Budai Színházra is jogos reményeim vannak s ezzel a két helyiséggel, remélem,­ vég­kép igazolni tudom magam,­­addig pedig mindenki vegye tudomásul, akit illet, hogy mi szubvenció nél­kül játszunk és egyetlen fillérrel nem tartozunk senkinek és kizá­rólagos vagyunk, hogy békét hagy­janak nekünk, mert a teremtő, termelő munkához béke kell. (x.)

Next