Szinház, 1946 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1946-05-18 / 18. szám
az új Molnár-darabban egy színészt játszik. Színjátszás a színjátszásban — olyan ez, mint álom az álomban, amelyből kétszer kell felébredni, az első ébredés után tovább álmodik az ember. Színes, izgalmas, hálás és nehéz feladat, megoldására olyan színész vállalkozhat csak, aki tökéletesen tudja mesterségét, fantáziája lépést tud tartani az álmok vágtató sebességével, s elég érdekes egyéniség ahhoz, hogy a közönség viszont vele tudjon lépést tartani álmokon, ébredéseken s valóságon keresztül, mindvégig. Somló István ezt a feladatot megoldotta. Pedig ebben a darabban olyan színészt kell alakítania, aki a darabon belül többféle álmot álmodik, többféle szerepet játszik el, azonkívül, hogy az alapálom, illetve alapszerep szerint a színészt, az igaz, ősszínészt kell színpadra vetítenie, azt a színészt, aki még a halála pillanatában, sőt azon túl is, az Úristen színe előtt is játszik. . Az első felvonásban Racine-tragédiát próbálnak a színpadon. Színpad a színpadon, szerep a szerepben, darab a darabban, Ravine a Molnárban. Somló egyszerre hozta mind a kettőt, Racine-t és Molnárt. Mint Racine-hős bensőséges volt, anélkül, hogy közvetlen lett volna, érzelmes volt, anélkül, hogy érzelgős lett volna, pátosza nemes volt, egyszerű, mint egy jó francia színészé. És itt már nemcsak Racine-t, hanem Molnárt játszotta, mert hiszen a szerep szerint francia színészt kellett alakítania, aki évtizedek óta él klasszikus tragédiák levegőjében, s midőn előadás előtt gyorsan átveszi szerepét, magánéletének rendkívüli izgalmai alig ütnek át halványan az évtizedek óta beidegzett alekszandrinusokon. Az ébredés a Kaeino-álomból a Molnár-álomba éppen azért volt zökkenőmentes, mert a rendkívül átgondolt alakításban már a Racine-hősön is éreztük, hogy most nem Racine-ról, hanem végeredményben Molnárról van szó. Második nagy szerepét a szerepen belül a harmadik felvonásban játssza el. Itt már Molnárt játszik a Molnárban. Utolsó nagy szerepét játssza a nagy francia színész, utolsó szerepét, melyet magával visz a halálba. Eszelős feleségének eljátssza Napóleont a gyűlölt zsarnokot, akit a fia meggyilkoltatása következtében megőrült szerencsétlen asszony mindenáron meg akar ölni. A színész, akinek fia és felesége elvesztése miatt nincs kedve élni, s akit a zsarnok pribékjei is halálra keresnek, így akar meghalni. Azt mondja, azért választja ezt a halálnemet, mert ki akarjaszolgálni rögeszméjét annak a lénynek, akit a világon legjobban szeret. Ezt mondja. De az igazság az, hogy játszani akar. Még a bujdosásban is, a halál árnyékában is, a börtönben is, a legnagyobb családi tragédia kellős közepében, magánélete teljes összeomlása után is játszani akar. És játszik. Eljátssza feleségének Napóleont, a nagyképű, parvenü császárt, olyannak, amilyennek azt a gyűlöletében tomboló, bosszúvágytól izzásig hevített asszony elképzelni és látni kívánja. Ez a játékcsászár nyegle, ellenszenves, gyűlöletes, fölényeskedő. De van egy perc, amikor a férj az asszony közelségétől megrészegszik, már nem úgy viselkedik és beszél, mint nőcsábász zsarnok, aki hatalmával akar igába törni egy útjába akadó csinos fehérszemélyt, hanem, mint az a férfiú, aki élete egyetlen nagy szerelmét tartja karjában. A színész a színpadon kiesik szerepéből, forró, fájdalmas hangon sírja elő halálra sebzett lelkéből a császár szájába adott szavakat. De gyorsan észbekap. Fölegyenesedik, kihúzza magát, visszakapcsol a császár öntett, ellenszenves modorára és folytatja a szerepet. Ez volt az alakítás legnagyszerűbb pillanata. Sz.-I. A pozsonyi Nemzeti Színház igazgatója: „Hiúnk 50 dollár a legkisebb sztergázsi...“ Érdekes vendége van néhány napja Budapestnek s még inkább a magyar vidéknek: Bagir Ondrej, a volt partizánvezér, ma a pozsonyi Nemzeti Színház igazgatója, főrendezője és drámai hőse, valamennyi szlovák színház művészi felügyelője. Most bejárja a tótlakta vidékeket, amelyeket a szlovák visszatelepítési propagandával kapcsolatban három színtársulat látogat végig. — Egész Szlovákia területén összesen hat színház működik, ezek közül négy állami, kettő pedig műkedvelő. Később azonban, a fejlődés magasabb fokán ezek is államiakká válnak. Pozsonyban két színház játszik, egy-egy Kassán és Turpeszon martonban. — Mi a jelentősége az államosított színjátszásnak? — A színész számára szociális, a közönség számára művészi jelentősége van. Nálunk nem eshet meg az, hogy a kiöregedett, hajdan érdemes színész nyomorba jut. A színész élete végéig azt a legmagasabb fizetést kapja, amelyet fénykorában. Ezt kapja akkor is, ha öregségére epizódszerepeket játszik csak. A színész általában 45 éves korában érkezik fel művészetének a csúcsára. Állami vezető színészeink fizetése ekkor eléri a maximális 14.000 koronát. (Ez az összeg körülbelül 300 dollár értékének felel meg.) A legkisebb fizetés 8000 korona. (50 dollár.) Már ebből az összegből is gondtalanul meg lehet élni. Művészi jelentőségű az államosított színjátszásnak az, hogy a színház nem kényszerül arra, hogy a kasszával törődjön, azt adhatja, amit művészi meggyőződése diktál. Most, hogy selejtes darabokat sehol se játszanak, a közönség teljesen megtölti a magas színvonalú színházakat. (A legmagasabb jegy ára 25 korona, vagyis átszámítva a ma legdrágább budapesti jegynek kétszerese.) — A felszabadulástól máig operettet, egész Szlovákia területén, nem játszottunk, csak mostanában készülünk egy-egy klasszikus felújításra, a vidámságét pedig olyan nevek képviselik, mint például a Mailére. (Pozsonyban most készülnek a „Tartuffe” előadására, címszerepében llagarral.) — Van-e szlovák színpadi irodalom? —• Eddig kevés, de ezen a téren is nagy fejlődés előtt állunk. Van, egy Karvas nevű huszonnégy éves írónk, akinek darabjait Pozsonyban és Prágában sikerrel játsszák.z egyik legnagyobb reménységünk. Egyébként klasszikusokat és külföldi szerzőket játszunk. -- Magyar bemutatókra nem gondolnak? — De igen. Többre is. ~~ A két ország között kialakult légkör nem hátráltatja a magyar írók bemutatását? — Ellenkezőleg. Éppen most helyes a szellemi kapcsolatok kiépítése. — Magyarországon turnézó táraiul utas propaganda darabokat játszanak? — Nem. Népies színjátékokat, amelyekben nincs semmi aktuális célzat — Ismeri a budapesti színházi életet? — Eddig nem volt időm alaposabban tanulmányozni, mindössze a Nemzeti Színház három klasszikusát láttam. Színészeik kitűnőek, de amily időszerű a „Revizor’ előadása, annyira nem egyezik fölfogásommal az, hogy a darab régi voltát hangsúlyozzák. Én azt bizonyítanám be a nézőnek: Ilyen vagy te is: korrupt, panamista, műveletten. Hallom egyébként, hogy a budapesti darabok legtöbbje három-négyhetes próba után kerül szilire. Nálunk a leggyorsabb készülődés is legalább hatvan próbát jelent. Így történhetik, hogy a pozsonyi Nemzeti Színház már év ősze óta mindössze hat prózai darabot adott elő. —■ Kit ismert meg Budapest művészi világából? — Eddig r.-eak Major Tamást. Három csehszlovák darabot adtam át neki: egy-egy Capeket, Lángért és Karvast. Remélem, a csehszlovák és a magyar szerzők darabjainak kölcsönös előadása jó hatással lesz egymás színházi életére ... Iván 111 ellenc- Bigar Ondrej, mint Hamlet Puskin ,Boris Godunovjának címszerepében