Szinház, 1946 (2. évfolyam, 1-48. szám)

1946-05-18 / 18. szám

az új Molnár-darabban egy szí­nészt játszik. Színjátszás a színját­szásban — olyan ez, mint álom az álomban, amelyből kétszer kell feléb­redni, az első ébredés után tovább ál­modik az ember. Színes, izgalmas, hálás és nehéz feladat, megoldására olyan színész vállalkozhat csak, aki tökéletesen tudja mes­terségét, fantáziája lépést tud tartani az álmok vágtató sebességével, s elég érdekes egyéniség ahhoz, hogy a közönség viszont vele tudjon lépést tartani álmokon, ébredéseken s valóságon keresztül, mindvégig. Somló István ezt a feladatot megoldotta. Pedig ebben a darabban olyan színészt kell alakíta­nia, aki a darabon belül többféle álmot álmodik, többféle szerepet játszik el, azonkívül, hogy az alapálom, illetve alapszerep szerint a színészt, az igaz­, ősszínészt kell színpadra vetítenie, azt a színészt, aki még a halála pillanatában, sőt azon túl is, az Úristen színe előtt is játszik. . Az első felvonásban Racine-tragédiát próbálnak a színpadon. Színpad a színpadon, szerep a szerepben, darab a darabban, Ravine a Molnárban. Somló egyszerre hozta mind a kettőt, Racine-t és Molnárt. Mint Racine-hős bensőséges volt, anélkül, hogy közvetlen lett volna, érzelmes volt, anélkül, hogy érzelgős lett volna, pátosza nemes volt, egyszerű, mint egy jó francia színészé. És itt már nemcsak Racine-t, hanem Molnárt játszotta, mert hiszen a szerep szerint francia színészt kellett alakítania, aki évtizedek óta él klasszikus tragédiák levegőjében, s midőn előadás előtt gyorsan átveszi szerepét, magánéletének rendkívüli izgalmai alig ütnek át halványan az évtizedek óta beidegzett alekszandrinusokon. Az ébredés a Kaeino-álomból a Molnár-álomba éppen azért volt zökkenőmentes, mert a rendkívül átgondolt alakításban már a Racine-hősön is éreztük, hogy most nem Racine-ról, hanem végeredményben Molnárról van szó. Második nagy szerepét a szerepen belül a harmadik felvonás­ban játssza el. Itt már Molnárt játszik a Molnárban. Utolsó nagy szerepét játssza a nagy francia színész, utolsó szerepét, melyet magával visz a halálba. Eszelős feleségének eljátssza Napóleont a gyűlölt zsarnokot, akit a fia meggyilkoltatása következtében megőrült szerencsétlen asszony mindenáron meg akar ölni. A színész, akinek fia és felesége elvesztése miatt nincs kedve élni, s akit a zsarnok pribékjei is halálra keresnek, így akar meg­halni. Azt mondja, azért választja ezt a halálnemet, mert ki akarja­­szolgálni rögeszméjét annak a lénynek, akit a világon legjobban szeret. Ezt mondja. De az igazság az, hogy játszani akar. Még a bujdosásban is, a halál árnyékában is, a börtönben is, a legnagyobb családi tragédia kellős közepében, magánélete teljes összeomlása után is játszani akar. És játszik. Eljátssza feleségének Napóleont, a nagyképű, parvenü császárt, olyannak, amilyennek azt a gyűlöletében tom­boló, bosszúvágytól izzásig hevített asszony elképzelni és látni kívánja. Ez a játékcsászár nyegle, ellenszenves, gyűlöletes, fölé­nyeskedő. De van egy perc, amikor a férj az asszony közelségétől megrészegszik, már nem úgy viselkedik és beszél, mint nőcsábász zsarnok, aki hatalmával akar igába törni egy útjába akadó csinos fehérszemélyt, hanem, mint az a férfiú, aki élete egyetlen nagy szerelmét tartja karjában. A színész a színpadon kiesik szerepé­ből, forró, fájdalmas hangon sírja elő halálra sebzett lelkéből a császár szájába adott szavakat. De gyorsan észbekap. Fölegye­nesedik, kihúzza magát, visszakapcsol a császár öntett, ellenszen­ves modorára és folytatja a szerepet. Ez volt az alakítás legnagyszerűbb pillanata. Sz.-I. A pozsonyi Nemzeti Színház igazgatója: „Hiúnk 50 dollár a legkisebb sztergázsi...“ Érdekes vendége van néhány napja Budapest­nek s még inkább a magyar vidéknek: Bag­ir Ondrej, a volt partizánvezér, ma a pozsonyi Nemzeti Színház igazgatója, főrendezője és drámai hőse, valamennyi szlovák színház művészi felügyelője. Most bejárja a tótlakta vidékeket, amelyeket a szlovák visszatelepítési propagandával kap­csol­atban három színtársulat látogat végig. — Egész Szlovákia területén összesen hat színház mű­ködik, ezek közül négy állami, kettő pedig műkedvelő. Később azonban, a fejlődés magasabb fokán ezek is álla­m­iakká válnak. Pozsonyban két színház játszik, egy-egy Kassán és Turpeszon­­ martonban. — Mi a jelentősége az államosított színjátszásnak? — A színész számára szociális, a közönség számára művészi jelentősége van. Nálunk nem eshet meg az, hogy a kiöregedett, hajdan érdemes színész nyomorba jut. A színész élete végéig azt a legmagasabb fizetést kapja, amelyet fénykorában. Ezt kapja akkor is, ha öregségére epizódszerepeket játszik csak. A színész általában 45 éves korában érkezik fel művészetének a csúcsára. Állami ve­zető színészeink fizetése ekkor eléri a maximális 14.000 koronát. (Ez az összeg körülbelül 300 dollár értékének fe­lel meg.) A legkisebb fizetés 8000 korona. (50 dollár.) Már ebből az összegből is gondtalanul meg lehet­ élni. Művészi jelentőségű az államosított színjátszásnak az, hogy a szín­ház nem kényszerül arra, hogy a kasszával törődjön, azt adhatja, amit művészi meggyőződése diktál. Most, hogy selejtes darabokat sehol se játszanak, a közönség teljesen megtölti a magas színvonalú színházakat. (A legmagasabb jegy ára 25 korona, vagyis átszámítva a ma legdrágább budapesti jegynek kétszerese.) — A felszabadulástól máig operettet, egész Szlovákia területén, nem játszottunk, csak mostanában készülünk egy-egy klasszikus felújításra, a vidámságét pedig olyan nevek képviselik, mint például a Mailére. (Pozsonyban most készülnek a „Tartuffe” előadására, címszerepében llagarral.) — Van-e szlovák színpadi irodalom? —• Eddig kevés, de ezen a téren is nagy­ fejlődés előtt állunk. Van, egy Karvas nevű huszonnégy éves írónk, aki­nek darabjait Pozsonyban és Prágában sikerrel játsszák.­z egyik legnagyobb reménységünk. Egyébként klassziku­sokat és külföldi szerzőket játszunk. -- Magyar bemutatókra nem gondolnak? — De igen. Többre is. ~~ A két ország között kialakult légkör nem hátrál­tatja a magyar írók bemutatását? — Ellenkezőleg. Éppen most helyes a szellemi kapcso­­latok kiépítése. — Magyarországon turnézó táraiul utas propaganda darabokat játszanak? — Nem. Népies színjátékokat, amelyekben nincs semmi aktuális célzat — Ismeri a budapesti színházi életet? — Eddig nem volt időm alaposabban tanulmányozni, mindössze a Nemzeti Színház három klasszikusát láttam. Színészeik kitűnőek, de amily időszerű a „Revizor­’ elő­adása, annyira nem egyezik fölfogásommal az, hogy a darab régi voltát hangsúlyozzák. Én azt bizonyítanám be a nézőnek: Ilyen vagy te is: korrupt, panamista, műve­­letten. Hallom egyébként, hogy a budapesti darabok leg­többje három-négyhetes próba után kerül szilire. Nálunk a leggyorsabb készülődés is legalább hatvan próbát jelent. Íg­y történhetik, hogy a pozsonyi Nemzeti Színház már év ősze óta mindössze hat prózai darabot adott elő. —■ Kit ismert meg Budapest művészi világából? — Eddig r.-eak Major Tamást. Három csehszlovák da­rabot adtam át neki: egy-egy Capeket, Lángért és Kar­­vast. Remélem, a csehszlovák és a magyar szerzők darab­jainak kölcsönös előadása jó hatással lesz egymás színházi életére ... Iván 111 e­llenc- B­igar Ondr­ej, mint Hamlet Puskin ,­Boris Godunov­jának címszerepében

Next