Színház, 1947 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1947-01-22 / 4. szám
Könyvekre/ Költő az Isten udvarán! Ez a címe a verskötetnek, amelyet alapítója, Kisteleki Ede emlékezetére adott ki a szegedi Dugonics Társaság, összegyűjtve a finom és nemes poéta verseinek egy részét, közöttük posztiumus költeményeit. Gyengéd, tiszta. Istent kereső, szülőföldjét szerető, embertársaiért hevülő költőiélek harmóniái csendülnek meg e formás strófákban. A kötetet a gyermeki kegyelet koszorúzza meg: a poéta tehetséges fia, Kisteleki Károly verseiben édesapjára emlékezik ... Szép képek, a költő emlékét felidéző fotográfiák egészítik ki js kegyeletnek és gyengédségnek ezt a megnyilatkozását. * Hollós-Korvin Lajos: Torpedó. A forma művésze Hollós-Korvin Lajos, akinek novelláskönyvét tiszta örömmel forgatjuk. Nagyigényű író, aki azonban a művészi gondot egyesíteni tudja azzal az egyszerűséggel, amely valóban a tömegekhez szól. Hollós Korvin az üldözöttek, az elnyomottak írója, akinek soraiból nemcsak a részvét, de az együttérző szív muzsikája szól azok felé akik az élet árnyékos oldalán járnak-kelnek. Az emberi szolidaritásnak, a szociális együvétartozásnak gyönyörű dokumentuma minden egyes novellája. Ugyanakkor pedig a művészi kifejezőképességnek és a mesterség- beli gondosságnak szép példája. II. 1. f-------------------------------------------------A SZÁVA ISTVÁN, a 75 éves Népszava 39 éves fia és szerkesztője beszél irodalomról, színházról, művészetről és arról, hogy mindehhez milyen kevés ideje marad ... Hetvenötéves a Népszava. Szerkesztője, Száva István viszont csak harminckilenc, így szinte önmagától adódik a megállapítás, hogy Száva István a Népszava fia lehetne. Lehetne ? Az is. És ez nemcsak szójáték, de a dolog, újságírói értelemben, szó szerint így is van. Száva István ugyanis érettségi vizsgája után, rögtön eljegyezte magát élete első cikkében a Népszavával. E harcos munkáslap hasábjain jelent meg első zsengéje, azután néhány évig tartó tanulmányok után, végleg belépett a lap szerkesztőségébe. Ennek immáron tizennégy éve. S azóta, mint tudjuk, sok víz és vér folyt le a Dunán. — Mondjon valamit magáról — kérjük őt szerkesztői íróasztala előtt. Bokros szerkesztőségi elfoglaltsága mellett van-e ideje színházra, könyvre, művészetre? — Sajnos, nincs — mondja jó adag keserűséggel hangjában —, annyira nincsen, hogy én például még a színházban is tűkön ülök azalatt a két óra alatt, amíg az előadás tart. Mert mindenekelőtt a lap ! S a lap minden nap megjelenik hat-nyolc oldalon. Ezenkívül ülések és gyűlések foglalják le netán megmaradó perceimet. Pedig, pedig ... higyye el, szeretnék én színházba járni, szeretnék én könyveket is olvasni ! — Mégis mit látott utoljára ? Vagy mire emlékszik a legszívesebben ? Egy pillanatig tűnődik. — Valaha régen az Amerikai Elektrát adták a Nemzetiben Bajor Gizi volt a címszereplő. Erre a darabra szívesen emlékszem vissza, igazi színház volt. O'Neill darabja görög sorstragédia, de mai nyelven, s valljuk be, ez a legideálisabb színház. Gyönyörködtet és tanít , szóval művészet. — És az irodalom ? Mit olvasott az utóbbi években ? — Egyets mást természetesen olvastam azért, a legszívesebben Steinbeck regényeit említem. Előbb az „Érik a gyümölcs” címűt ismertem meg s azután az „Egerek és emberek”-et. Egyik szebb, mint a másik. Olyasmiket értünk meg ezekben a regényekben, amelyeket semmiféle tudomány nem képes megmagyarázni. De hogy visszatérjek a színházra, elmondom, hogy nagyon szeretnék eljutni az „Egerek és emberek” előadására. Ugyanis sehogyan sem tudom elképzelni, hogy miként lehetett ezt a par excellence regényt dramatizálni. Akik látták, azt mondják, hogy remekül sikerült és én most annál inkább kiváncsi vagyok rá. A minden újságíró lelke mélyén szunynyadó íróra szeretnénk rátapintani. — Mint író, mit alkotott, szerkesztő úr, a felszabadulás óta ? Valami kis mélabú rezesül a hangjában, amint válaszol. — Két évvel ezelőtt a könyvnapon jelent meg utolsó könyvem, a „Kolónia" című regény. Azóta, sajnos, minden időmet felfalja a redukció. Még sok mindenről szeretnénk beszélgetni, de Száva István máris feláll, ezer dolga van, abba kell hagyni az interjút. Nyomdászok, kéziratok, levonatok ragadják el az ismert liftakna balesete óta nehezen járó Száva Istvánt. Botra támaszkodva tűnik el a szentünk elől. És mi hazafelé újra s megdöbbentő erővel érezzük, hogy jaj a szerkesztőnek, az újság s a közönség írástudó szolgájának, mert ha övé is némi dicsőség, de nem övé az élet ! A. K. „A színház élni akar!“ Oknyomozó beszélgetés Schöpflin Aladárral, aki bízik a színház jövőjében Sok szó esik manapság a dráma válságairól. A legnagyobb baj, hogy itz írók hallgatnak, ám ezen, sajnos, sem a színjátszás stílusának megújhodása, sem a színházi ügynökségek élénk forgalma nem segít. De miért hallgatnak hát az írók! Mi az a szakadék, amely pár esztendeje egyre jobban szélesedik s egyre inkább elválasztja az írót a közönségtől, — ezek azok a kérdések, amelyekre választ szeretnénk kapni Schöpflin Aladártól. — A kérdésre nehéz felelni — válaszol elgondolkodva Schöpflin Aladár, — a kérdés ugyanis sokkal öszszetettebb, mint első pillanatra hinnék. A jelenség mindenesetre nem új. Mindig is hiány volt jó darabokban, talán csak nem ilyen ijesztő hiány. Hogy most a dolog kiéleződött, ennek a kor atmoszférája az oka. Negyedszázada körülbelül, hogy összezavarodtak az eszmék, ellentétes nézetek é® állásfoglalások kerültek felszínre, s ezek között az eszmei ellentétek között nehéz, sőt majdnem lehetetlen tájékozódnia az írónak. Az író így nem tudja megvalósítani azt a konszenzust, azt az egyetértést a gondolatok világában magas hallgatósága között s enélkül igazi nagy dráma nem lehetséges. A drámaírónak és a színpadnak arra van szüksége, hogy a nézőközönségben ilyen konszenzust teremtsen, amely a széksorokban ülő tömeget szellemi egységbe fogja össze. Az az ideális, ha a nézőtér minden tagja olyan, mintha csupán egy ember volna, aki figyelemmel kíséri az előadást, engedi hatni magára a művet és egységesen reagál rá. — A drámairodalom nagy korszakai mind ilyenek voltak, s tulajdonképpen ebből az egységből tudott kialakulni a nagy dráma. Ma az egységnek, az író s a közönség közötti egyetértésnek e hiánya még sokkal érezhetőbb, mint a legutóbbi kéthárom évtizedben, a két világháború közt. Amíg tehát a szétágazó eszmék és emberi vágyak valamiképpen nem tudnak közös nevezőre jutni, addig nem is várható a drámairodalom új felvirágzása. — A színház mindenesetre élni akar. Terméketlen korokban az a feladata, hogy valamiképpen fenntartsa a folyamatosságot és a színpadi művészetet átvezesse abba a jobb korba, amelynek bekövetkezését hinnünk és remélnünk kell. Ám amíg ez a jobb kor be nem következik, a színház kényszerül azt játszani, ami éppen van. Ma az a helyzet, hogy a színház egyre gyakrabban, jobb meggyőződése ellenére, alantasabb rendű dolgokat kénytelen bemutatni. Valószínű ugyanis, hogy pl. egy ügyes bohózattal mégis csak könynyebb összefogni a tömegeket, mint egy nagy drámával. — A mostani idő amolyan kíméleti idő: a színház számára. A színház ma olyasforma, mint valamely korlátolt képességű ember, aki talán szeretne valami nagyot produkálni, de nincs birtokában az előfeltételeknek. Hókel mindenesetre arra mutat, hogy az eszmék és életformák mai kavarodásából mégis csak integrálódik valami, talán egy olyan társadalmi rend, amelyben a most szétaprózott eszmék valamilyen szintézisben egyesülhetnek majd. Bárány Titular