Színházi Élet, 1913. október 18–25. (2. évfolyam, 34. szám)
1913-10-18 / 34. szám
SZiNUÁZI ÉLCT 2- oldal Irta : Somlay Artúr. Megyery Dezső. jgialatt fekete paripák vonták a halottas szekeret az Orczy útról a temető felé s a lassan görgő hintók gyászos mélyén vörös szemek fürödtek a könnyek sós árjában, három ifjú színész a New Yorkban beszélgetett. • Emlékeztek?! Milyen ember volt?! A megtestesült energia. Vékony testén, mint megkínzott SZÍVÓS macskahúron a hang, úgy rezgett át meg át, az akarat .. . Kis termetén, mint királyok vállán a bíborpalást, úgy ült a hatalom ! És fekete szemeiben nappali fénnyel lángolt az értelem. Energiája átemelte minden gátakon, melyek tövében ijedten kuporodtak le mások. Szembe nézett sietve közelgő bajokkal és bátran eléjük lépve megállásra kényszeritette őket . . . Mindent mert akarni és sohasem , akarta a rosszat! Hatalmával bánni tudott s akikkel bánt, mind érezték hatalmát és senki nem gyűlölte miatta. Értelmét okosan használta és eszének lángjával kis ködös koponyák legsötétebb zugába is be tudott világítani és mint az orvos gyógyult betegét, ha látja, úgy tudott örülni ködök oszlásán. Mindenki meghajolt előtte és embereiben sohasem lakott a szégyenkezés, mert az alázatosságot lelke mélyéből utálta. Nyájas képmutatónak, ravasz fondorkodónak nem volt előtte megállása. Emlékeztek?! Milyen ember volt?! A fiatalokat hogy szerette! ... A kolozsvári Mátyás-téren déli napsütésben ha járt — mint vén tudóst a tanítványok serege — ifjú színészek lelkes csapata kísérte őt. Konghatott ilyenkor bármily haragosan a nagy harang, akár hármat is néha, csak egyre folyt a séta, s a szó. Forró beszédéből az „er" betűk recsegtek mint mérges harcosok zörgő vértje a viadalban s a szelleme csillogva fickándozott mint a nap játéka az éles kardon ... S a színpadon, ha ügyesen folyt a játék, arcán ideges táncot járt az öröm s az önérzet, összeölelkezve. Mintha mindnyájunknak ő lett volna teremtő apja mindegyikünknek külön-külön ugy örült. S mikor az eleven játék nyomán földörgött a taps a régi kolozsvári színházban, hogy félő volt, az ódon falak még összedőlnek, ő egy tekintetével a legnagyobb elismerést is megtudta toldani s a feltámadt önérzetet egy kézszorítással márvány talpakra állította. És mindenki hitt benne ! Mindenki mint kincset ő rakta el magába az elismerését, mert soha a rosszra rá nem tudta fogni hogy jó, mert soha magát ámítani nem tudta és nem ámított másokat sem soha. * Dezső f. Emlékeztek?! Milyen embert volt? ! Hogy elszállott belőle a munkakedv, az élet szeretete... minden. . . minden . . . Az ő fia volt a legjobb gyermek és ő jobban szerette őt mindnyájunknál, mindennél . . . Nem tudtuk őt kárpótolni semmivel. Nem tudtunk neki örömet szerezni semmivel. A fiában majdnem mindent elveszített. Mit adhattunk volna mi neki?! Mindent abbahagyott. Elbocsátott bennünket. Szerteszállottunk az országban, messze ellentétes tájak felé, hogy magunkal vigyük az ő képét. Egyik helyről a másikra vándoroltunk, hozzáhasonlót nem találtunk. Egyetlen kézszorítás nem volt olyan határozott, Megyery