Színházi Élet, 1914. május 24–31. (3. évfolyam, 21. szám)
1914-05-24 / 21. szám
SZÍNHÁZI ÉLET 18. oldal Szép Ernő furfangja. Az autogrammkérők megsokasodása sok gondot okoz újabban a népszerű íróknak és színészeknek. Védekezni az autogramm-vadászok támadása ellen a legnagyobb nehézségekbe ütközik. Aki egyszer megkóstolta a népszerűség borát, annak viselnie kell a következményeket is. A véletlen támadások azonban még csak hagyján ! De hát ha valaki direkt bemegy az oroszlánbarlangba, mint például a minap Szép Ernő. Szép Ernő a Málnay-féle leányiskola egyik házi ünnepélyén felolvasást tartott a kisleányoknak. Persze a csitri lányok és serdülőfélben levő bakfisjelöltek erősen várták a pompás alkalmat. Szép Ernő azonban úgy tett, mint az az ember, aki látja, hogy kölcsön akarnak tőle kérni. A felolvasás után elővett a zsebéből egy nagy noteszt, leszállt a pódiumról és minden kislánytól autogrammot kért. A végén természetesen kamatostól adta vissza az autogrammokat. A konkurrens, Szoyer Ilonka, aki a Népoperánál nemcsak mint favorit művésznő, de mint direktornő is érdekelve van, az elmúlt napok egyikén kiállt a titkári iroda kis balkonjára és élvezte a gyönyörű tavaszi időt. Előző napon az Aidához elkapkodták a jegyeket, de hogy kiderült az idő, a közönség nem túlságosan tolongott a nappali jegypénztárnál. — Istenem — sóhajtott föl melankolikusan Szoyer Ilonka — mindennel konkurrálhat egy színház, csak a napsugarakkal nem. Mérei tanácsos. A rendkívül sokoldalú Mérei Adolf, akiről azt beszélik, hogy ezerféle munka nélkül betegnek érzi magát, intézi most a Jardin de Paris művészi vezetését is. Ebben a minőségében kereste föl a múltkor Méreit egy ifjú zeneszerző. Kupiét hozott a Jardinba. Mérei átveszi a kottát, nézegeti, végül megszólal : — Tudja, mit ajánlok én magának, fiam? — Tessék parancsolni. — Igazán, szép zene ez, de valakivel meg kéne zenésittetni. Autogramm-kérés és nyelvtudomány. Az autogrammgyüjtők szenvedélye semmiféle akadályt nem ismer. A vérbeli autogrammgyűjtők a vizbefutó nevezetességnek is utána ugranak, hogy autogrammot szerezenek tőle. Most aztán alaposan földerült e szenvedélynek, mert részben Reinhardték, részben az olaszok vannak Pesten és ugy a Tisza Kálmán tér, mint a Lipót-körut környéke teli van autogramm-cserkészekkel. — Io prego autogrammo ! — mondják a leleményes gyűjtők, ha a jó sors olaszt vet elébük. — Ik pitt sén, Meister, geben Sie mir autógramm — mondják, ha páratlan szimatukkal Reinhardt-művészt sejtenek meg valakiben. A múltkor aztán egy kis gimnazista gyerek véletlenségből Sarkadiba botlott és német színésznek nézvén, eldadogta mondókáját. — Was ? Was? — tette magát Sarkadi, mintha nem értené. — Ik pitte sén, Meister . . . — Was? — Ik .. . Sarkadi arca komor redőkbe szaladt és haragosan rászólt a meglepett gimnazistára : — Nem adok neked, kisöcsém, autogrammot.