Színházi Élet, 1916. március 19–26. (5. évfolyam, 12. szám)
1916-03-19 / 12. szám
Nincs, de van. Az első tavaszi napsugár kicsalta az operaháziakat is a színház sötét folyosóiról, ahol egész télen át tartott rendszeres délelőtti emberszapulás, a Hajós utcai kapu árkádja alá. Kitették a két oszlop közé a kopott padot, amelyen ülve sokkal kényelmesebben lehet a próbákra való várakozás idejét agyonütni és ami még külön is fontos — itt nem tilos a dohányzás. Egymás mellett ültek a szürke civilénekesek, Hegedűs, a legjobb buffo, Gábor a legrokonszenvesebb tenor, Kálmán Oszkár, akinek a hangja kétszer öregebb mint ő maga, Rózsa a legerősebb bariton tulajdonosa és köztük egy uniformis, csukakék ezredorvosi atilla, melynek viselője dr. Dalnoky Viktor, a legkedvesebb Papageno, aki a háború óta nem csak énekel és fogat töm, hanem sebeket is kötöz egyik hadikórházunkban. Természetesen a távollévőkről folyt a szó. — Nem értem, miért énekel mostanában olyan ritkán Déri Jenő — jegyezte meg a társaság egyik tagja. — Ugyan mit énekeltetnének vele, — replikáz egy másik — hiszen nincs is már gé-je ! — De van hála szólt Dalnoky Dérinek utóbbi időben tényleg szépen fejlődésnek indult kisded pocakjára célozva. Hova tartoznak. Csődület volt a minap az Andrássy úton. A korai március ragyogó napnem éppen sugarában sütkérezve sétálókat ritka, de mégis szokatlan esemény késztette a megállásra : a tavasz hívására pont az Operaház jobboldali szfinkszje előtt adott magáról életjelt a jövő egyik kis katonája, kinek mamája, egy hadbavonult munkás itthonmaradt felesége, a nagy meglepetéstől sápadtan dőlt le a színház lépcsőire. Az esetnél tanuk voltak néhányan az Operaház tagjai közül is, akik éppen próbáról igyekeztek hazafelé és akaratlanul is belekerültek a pesti szokás szerint gyorsan szaporodó tömegbe. Míg a jótékony elsősegély megérkezett, áttermett a helyszínen az utca katonája, a rendőr és hivatásához híven nem éppen barátságos hangon nógatni kezdte az ácsorgókat. — Menjenek odább ! Tessék oszolni ! Az emberek nehezen mozdultak. A rendőr odaszólt az operaháziak csoportjához is. — Oszoljanak innen az urak ! Néhányan indultak, de Hegedűs Ferencben felébredt az önérzet. — Mit akar tőlünk ? Mi ide tartozunk. — Tartozunk mi máshova is — jegyezte meg rezignáltan Dalnoky. A rendőr szalutált: — Bocsánat művész urak. Az eset után vita indult meg afölött, kinek a megjegyzésére ismerte fel énekeseinket a rendőr. Hegedűsére vagy Dalntkyéra. A vitát lapzártáig még nem fejezték be. A félreismert Grette. Békefi Lászlóhoz, a Modern Színpad tagjához, a minap este üzenet ment az öltözőbe, hogy egy bécsi barátja van a nézőtéren, ha ráér, jöjjön a folyosóra és hivassa ki, így is történt. Békefi kihivatta a bécsi embert és diskurált vele. Közben meghallotta, hogy Kökény Ilona lépett ki a színpadra. Ekkor hirtelen rászólt a barátjára: — Most egy nagyszerű szám következik, Szaladj be a helyedre, ezt nem szabad elmulasztanod A bécsi ember megállt a nézőtér ajtajában. Egy kis ideig hallgatta Kökényt, aztán kedvetlenül fordult vissza Békefihez. Ez nagyszerű szám? Ez egy közönséges kis bécsi dizőz a legtipikusabb fajtából. Csak ilyen vendégszereplőket tudtok találni nálunk Bécsben ? Békefi hangosan elkacagta magát. — Látod a szám páratlanul nagyszerű. Ez nem bécsi nő, hanem a magyar Kökény Ilona, aki ezzel a kupléval éppen a kis bécsi dizőzöket utánozza. És úgy látszik, elég jól utánozza . .. 24. oldal tsfrhÁZIÉLET