Színházi Élet, 1916. szeptember 10–17. (5. évfolyam, 31. szám)

1916-09-10 / 31. szám

14. oldal SZÍNHÁZI ÉLET és a jó kabaréerők csekély száma miatt állandó harcot folytatnak egymással, a háború óta soha nem látott gázsikat fizetnek a tagjaiknak. A varieték sok­szorosan túlfizetik az ügynököt is, az artistát is, csakhogy össze tudjanak nagy erőfeszítéssel hozni néhány szá­mot most, amikor útlevelekről szó sem lehet. A mozik súlyos drágulással fize­tik a filmet. Az élet minden viszonyá­ban minden megdrágult, és a szórako­zóhelyek számvetése sem rózsáskert a háborúban. A másik, még sokkal fontosabb szempont: a szórakozóhelyek missziója a háborúban. Szabad-e adóval sújtani a Nemzeti­ színházat azért, mert Molnár Ferenc tollával örök emléket állított a világháború magyar katonáinak? Sza­bad-e adóval sújtani a Vígszínházat, amely százezreknek, gondokkal küzdő, drágasággal sanyargatott, hozzátarto­zókért aggódó százezreknek kellemes, megnyugtató és feledtető órákat szer­zett? Szabad-e megadóztatni a Magyar­színházat, amely a világpiacon uralkodó magyar színműirodalom új termékeit bocsátotta világkörüli sikereik szár­nyaira? Szabad-e megadóztatni a Király­színházat, vagy a kabarékat, amelyek jó kedvet és derűt tudtak hozni, ame­lyek új erőt adtak a szórakoztatással és valamit mindennap eloszlattak csüggedés sötét felhőiből? Vagy azért a adózzanak a mozik, mert a legjobban sújtott néposztályok sanyargatott napi életébe egy kis könnyebbséget tudtak hozni ? A színházak ma éppen úgy a magyar kultúrát védik, mint a katonák. A szó­rakozóhelyek ma éppen úgy a közhan­gulatot szilárdítják, mint a győzelmi jelentések vagy a sajtó. Ezért a hadi érdekből is különösen fontos misszióért még adót is fizessenek? A vigalmi adót nagyon kétélű dolog behozni. És nem kell behozni addig, amíg vannak jövedelmek, amelyeknek a kultúrához és szilárd közhangulathoz semmi közük nincs. Ott van a totaliza­tőr. Az nyugodtan fizethet. Mert most is többet árt, mint amennyit használ, és többet keres, mint amennyit veszít. Vigalmi adó annyit jelent, mint nehe­zebbé­ tenni a nemzet bizakodó hangu­latát. Senki nem akadhat, aki ezt akarja A Rézágy. A Vígszínházban estéről-estére az ol­dalnyilallásig viharzó kacagás váltja fel a „Három a kislány" bűbájos melódiáinak hangulatát. Ezt a frenetikus derültséget Field és Mayo uraknak köszönhetik a nézők. Azaz Field úrnak és Mayo M. kisasszonynak, mert — mint kevesen tud­ják — a Mayon név alatt egy amerikai hölgy rejtőzik. Ők ketten írták A rézágy című bohózatot, amelytől beteggé kacag­hatja magát, aki megnézi. A viccek gazdag tengeréből amely Heltai Jenő fordításának is sokat köszön­het néhány csepp álljon itt, sajnos, csak nyomtatásban. A sajtó­technika még nem fejlődött annyira, hogy a hasábokon nyomtatás helyett a színészek tettleg játsz­hassanak. * Az egész mulatság azon fordul meg, hogy a kedves és jó Hawkins-házaspár életében nagy változás áll be. Az Ameri­kában szokásos dupla családi ágy helyett ugyanis a menyecske, Blanche, az új módit akarja: a két szép, külön csillogó rézágyat. Hosszú bonyodalmak következ­tében úgy adódik, hogy Monti, a része­ges tenorista, tévedésből más emeletre megy be éjszaka, és mivel a szoba be­rendezése ugyanaz, mint egy emelettel feljebb az övé, nyugodtan lefekszik aludni az üres ágyba. Blanche a másik ágyban fel sem ébred. Ebből persze rémes bonyo­dalmak támadnak, mikor Hawkins, a fiatal

Next