Színházi Élet, 1917. január 7–14. (6. évfolyam, 2. szám)
1917-01-07 / 2. szám
12. oldal .SZÍNHÁZI ÉLET kor azonban nagy művét befejezte, mikor mint alkotó meghódította a hal* hatatlanság koszorúját, mint ember összeroppan, céltalan és üres világ* ban találja magát, amelyből hiányzik az asszony... Ez a pár mondatba sü=rített vázlat persze csak halvány képet tud adni a drámának megrázó erejéből, csodás tömörséggel zengő, költői szépségektől duzzadó, mondataiból, mindvégig feszülten izgalmas és folyton emelkedő jeleneteiből, amelyek nemcsak a hivatott drámaírói tollat dicsérik, hanem egy nagy és maradandó színpadi sikernek egyedül biztos feltételei. Különösen meglepő az alakok plasztikus rajza, ezek közül is kiválik a főhősé, Kőmíves Kelemené, akinek emberfelettien kemény, dacos, de azért mélységes lírával és férfias meleg* séggel átfűtött figurája Ódry írpád művészetében talál méltó tolmácso* lóra. Vele vetekszik érdekesség, pszi* chológiai finomság s élettel teli ele* vénség dolgában Otom Krisztina alak* ja, amelynek ábrázolásával Márkus Emília csodás kvalitásai jutnak széles skálában kifejezésre. De kifejező erő és originalitás tekintetében a dráma többi szereplője sem áll hátrább. A városbíró tősgyökeresen magyar figuráját szintén egy hatalmas egyéniség sötét színeivel festették alá a szerzők. Krisztina - Kelemen felesége - iránti forró lobogása, konzervatizmusából fakadó gyűlölete az újító Kelemen iránt, a dráma leghatásosabb fordulatainak válik rugójává. A nagy mérsékletet, rejtett tüzet, fojtott indulatot, kitörő szenvedélyt követelő karakter ábrázolását Pethes Imre hivatott művészetére bízta a színház. A színház férfigárdájából még Kürti József, ez a férfias lírával teli kitűnő művész jut nagyobb szerephez. Ő a középkori zsarnok Várúr félelmetes szenvedé* lyével szerető, és a szerelmét kegyet* lenül letipró Kelemen és a trubadúr önfeláldozó lángolót személyesítő városbíró alakja mellett a harmadik szerelmes típusa, a reménytelenül imádó, titkát szívébe rejtő, fiatal rajongót játssza. A tragédián misztikus erővel átvonuló volladeszk elem kivált az Ábránné boszorkány alakjában jut erős kifejezésre, amelyet Jászai Mari művészi egyénisége önt tökéletes formába. Il rendkívül változatos mellék» figurák személyesitői is a Nemzeti Szinház legjobb erőit foglalkoztatják, ugy hogy a premier közönsége előre* láthatólag szenzációs irodalmi és szinházi eseménynek néz elébe. Ai szinház is bőkezűen gondosko*dott stilusos díszletekről és korhű jel* mezekről, amelyek impo* náló keretül szolgálnak majd a pompásan felépi* tett tragédiának. Hogy a darab minden rejtett szépsége színes ele* venségben bontakozik ki a próbák alatt, arra He* vesi Sándor rendezői munkája a biztos garan*cia. Fáradtságot nem is* merő ambícióval, reggel* től estig munkálkodik azon, hogy ezt a szinmagyar drámát mi kétségtelenül irodalomtörténeti eseményszámba megy, minél tökéletesebb, jobb köntösben varázsolja elénk. Kárpáthy Alurél, a »Kőmives Kelemen« társszerzője,