Színházi Élet, 1917. március 18–25. (6. évfolyam, 12. szám)

1917-03-18 / 12. szám

OTIK­ÁZI ÉLET 18. oldal - Oh drágám, nem­ gondolja, hogy kissé különös bókokat mond nekem? Csakugyan oly vénnek látszom, hogy maga már diákkorában kedvesnek találhatott ? Szebenyi, aki nem volt ravasz fiú, s néha a tréfákat is olyan komolyan vette, mint az új testamentumot, zavar­tan kijelentette, hogy a művésznő tö­kéletesen félreértette őt, mert ő nem a korra célzott (istenem, hiszen maga nem igen látszik többnek tizennyolc évesnél!) hanem hogy az édes közve­tetlenségre, melyekkel aránylag rövid idő alatt megbarátkozott vele. Neki akárhányszor ugy tűnik föl, hogy Klárika egy aranyos kis m­ese jóságá­val fogadta a kegyeibe s némelykor az az érzés fogja el, mintha csipkeru­hás bébé kora óta ismerné, mintha Böttön korában kézenfogva vitte volna sétálni valami májusi virágzásában pompázó parkba s a szeme láttára nőtt volna föl ilyen gyönyörű nagy leánnyá, aki most az egész világot megbabo­názza. Mindennek a sok frázisnak az el­mondása meglehetős nehézségeket okozott a puritán Szebenyinek, aki a szónokláshoz csak annyit értett, mint a széptevéshez, de végre mégis csak kimagyarázkodott valahogy s­pirulva, égő arccal hallgatott el, miközben az okos Klárika oly menyei jókedvvel nézett rá, mintha valami kedves, de más világból való csodafiucska ült volna szemben vele a finom cukrászda sa­rokasztalánál. Hiszen a színház ciniku­sai közt, akik bizalmas körben a saját külön tolvajnyelvüket beszélték s oly fesztelenül tegeződtek, mintha még mindig a biblia szelid völgyeiben éltek volna, csakugyan csodaszámba ment ez a pironkodó nagy kamasz, aki sokkal kevesebbet tudott az igazi élet­ről, mint a szinház legfiatalabb kar­dalos-kisasszonya. Klárika szinte elra­gadtatva nézett rá, szeme édesen és pajkosan megvillant s drágakövektől csillogó ujjacskái gyöngéden átkulcsol­ták az asztal alatt a fiú leányosan fehér kezét, mely észrevehetőleg meg­rezzent a belső felindulástól. — Kis szerzőm, ne védekezzék — én már a legelső percben megértettem magát! Az asszonyok mindig megér­zik, ha tetszenek valakinek, maga pedig sokkal őszintébb, semhogy az érzé­seit titkolni tudná. Oh, nem kell ám azért, hogy zavarba jöjjön,­­ hiszen végre is nem követ el valami égbeki­áltó bűnt, ha egy jó kis leányt egy kicsikét szimpatikusnak talál... A felszolgáló kisasszonyok boldog sor­fala közt vonultak ki félóra múlva a cuk­rászdából, mely előtt a Klárika fényes fogata várakozott, de a művésznő nem búcsúzott el a barátjától, hanem így szólott hozzá: - Tudja, hogy drága és édes volna, ha maga most nem hagyna engem itt szó nélkül a faképnél, hanem szépen hazakísérne és nálam ebédelne! Ha MÜHLBECK KÁROLY­Jaival.

Next