Színházi Élet, 1917. augusztus 27–szeptember 2. (6. évfolyam, 35. szám)
1917-08-27 / 35. szám
2. oldal SZÍNHÁZI FCLET udatlan törekvés, hogy önmagát képben és kőben és szavakban lerögzítse, rekonstruálja, fölöslegessé tegye az eredetit, kép és szobor többet ér nekünk, mint ember, akit ábrázol és drágább nekünk a színész, mint a hős, akinek álcáját arcára vette. Hogy az emberiség élni akar, arra nincs annyi bizonyítékunk, mint arra, hogy nyomokat akar hagyni magáról. A fáraók egész életüket arra szentelték, hogy sírkövet állítsanak maguknak és mi folytatjuk ezt a munkát. Csudálatos dolog ez. A hazaszeretet utódokról beszél, akikért mi feláldoztuk magunkat - de nekem úgy rémlik, a halottnak egyetlen utódja van csak: az emlék. Pusztulunk és veszünk és nem törődünk vele - de homályos ösztönnel gyűjtjük magunkról az adatokat képben, kőben, színdarabban, versben gyűjtjük, mint a tenger nyomorult férge, a korall, a drága és ritka fövenyt, amiből hatalmas szikla lesz valamikor, mikor a fajta régen kipusztult már. Kinek ? Minek ? Talán egy Istent várunk, aki eljön majd a földre ha az élet fájó nyüzsgése elmúlt. Százezer év múlva, ha egy marsbeli, kiköt majd a föld partján és megindul, hogy élőt keressen,halálos csend és némaság fogadja őt. Élő embert nem talál sehol -azok megölték és elpusztították egymást - de égbemeredő paloták és oszlopok meredeznek feléje - és szobrokat talál majd és körképeket és telt könyvtárakat talál és mindez az emberről és emberről beszél majd, az ember életéről, szerelméről, indulatairól, szándékairól, eszméiről, nagyszerű vágyairól, isteni akarásáról és tele lesz a föld az ember hangos szavával, az erdőben örökmozgó fonográf énekel majd emberi hangon - a felhőkre örökmozgó gép mozgóképet vetít Shakespeare-i drámát az emberről és tele lesz a Föld az ember képével-és az ember nem lesz sehol. Nem igaz, hogy a háború a nagy realitás, kinyitja a szemünket s kifújja belőle az irreális világ kísérleteit. Hol látjátok ti a nagy realitást ? Sőt inkább minden eltávolodott önmagától és valóságtól és minden köddé és képzeletté olvadt. Fi paraszt, ki békén ölelte otthon feleségét, évek óta nem látja immár és kemény, csikorgó értelmét rá kell kényszerítenie, hogy elképzelje őt elképzelje és idealizálja. Amit soha nem tett, levelet ír neki és írás közben szembetalálja magát azzal, amit nem lehet megfogni, mint asszonya testét: a szavakm kal amik csak képek és szimbolumok. A népek eltávolodtak egymástól, nem érintkeznek és nem látják egymást -most kénytelenek gondolni egymásra és megérteni egymást. Nyíljanak hát ki a szinházak, jöjjön el az uj romantika. Jogát követeli az ember, hogy megfeledkezzék önmagáról, arról amiről Schopenhauer így beszél: Ugy látszik, nem érdemlünk jobbat e kettőnél: élet és halál. Rákosi Szidi, mint a Nemzeti Szinház uj tagja 1870 ben.