Színházi Élet, 1917. szeptember 23–30. (6. évfolyam, 39. szám)
1917-09-23 / 39. szám
27. oldal SZÍNHÁZI ÉLET Most egy úr emelkedett fel, aki ült a többi kávéháznak, szemközt a háttal tükörrel. Érdekes arcú, borotvált ember, bár kissé testes, de ábrázatban igen fi*gyelemreméltó, koraősz hajjal, szemén olyan monoklival, amelyről látszott, hogy valóban nem a nyegleséget, hanem a fél* szemlátást szolgáló szerszám. — Molnár Ferenc vagyok, — mondta ez az úr, mindnyájuk között a legnyája* sabban. Végre az asztalnak a körúti végén rengeteg laphalmaz tengeréből nyomdászati triton gyanánt felbukkant egy negyedik úr. Borotvált, szótlan és szerény. Ugy ült ott eddig, mintha nem is ehhez a társa* sághoz tartoznék. — Erényi Nándor ... — mondta ud*variasan meghajolva és a kézszorítás után már ment is vissza az asztal vé* gére. Ott rövidesen tájfun támadt a papirtengeren, és a feltornyosuló lapok között ismét eltűnt a sajtó magányos hajója. Az idegen leült. A főszerkesztő és Molnár közé tettek neki széket. Ha valaki teljesen idegen társaságba kerül, egész új elhelyezkedését el szokta dönteni az első pillantás, amellyel leülés után a kiválasztott elsőhöz fordul. A szerencsés első pillantás sok ember pályafutását eldöntötte már. A szőke idegen egyenesen Miklós felé fordult és gratullált a lapjához. De azért arra is maradt a szeme sarkában elég figyelem, hogy meglássa Kemény és Molnár pillantásá*nak gyors találkozását és könnyű mosollyukat, valamint a füle sarkában, hogy meghallja Kemény elismerő megjegyzését. — Bezongyerek. Molnár elismerően bólintott. Az idegen fölötte megtetszett neki. Mindjárt meg is lökte az asztal alatt a térdével és odasúgta: — Na, hamar valamit a Szurmay- alapra. A társalgás egyelőre jelentéktelen dologok felett folyt. Miklós több ízben ránézett az idegenre, hogy belélásson. Szemetláthatólag érdekelte a különös ember, aki rejtélyesen bukkant fel a Nyuliorkban, éppen olyan rejtélyesen tűnt el. Tarján előadása szerint érthetetlen tanulmányutat folytatott a kültelkeken, aztán felbukkant a házbér*pióca ügyében a rendőrségen. Ki lehet ez? Az Est vezércikke különben ezen a napon éppen a házbér* ügyről szólt. A Langer neve is benne volt, de kis betűvel. A szőke idegen Langerről kezdett beszélni. — Figyelemreméltó és tehetséges ember. Shylock és Antonius egyszerre. — ön Shakespeare=dolgokat kever mondataiba, — szólt Kemény Simon, — a de ebből még nem következik, hogy ön csakugyan Shakespeare. Itt a boncasztalon van, kérem, ajánlatos, ha mindjárt megmondja, hogy kicsoda. — Megmondtam,— felelte csendesen és vidáman az idegen. — Shakespeare vagyok. •— Az, aki néhány száz éve meghalt, mi? — Az. A pesti szaklapokon és népszerű folyóiratokon van a sor, hogy a reinkarnáció lehetőségeit megvitassák. — Majd az Uránia, — szólt az asztal végéről a papírtenger.— Szász Károly— mondta utánozhatatlan hangon Kemény Simon. — Ne bántsd,— szólt Molnár, — Fényes Laci beszéde alatt igen rendesen a viselte magát. — Szóval, — mondta az idegen, — a személyazonosságomat nem tudom igazolni. Talán majd hosszabb érintkezés alatt kiderül, hogy vagyok*e olyan tehet* séges, mint Erzsébet angol királyné korábban. Bár önök között — folytatta elismrő mosollyal — a tehetségnek elég szigorú a cenzusa. Miklós arca egy szuverén és kétségtelen uralkodó kifejezését öltötte magára. — Hát bizony, nálunk az úgynevezett