Színházi Élet, 1918. április 28–május 5. (7. évfolyam, 18. szám)
1918-04-28 / 18. szám
2. oldal SZÍNHÁZI ÉLES plafondra ahol a csillár szunyókál a felvonás alatt és a csillár körül mindenütt szállanak és trombitálnak szeráfok és múzsák lantolnak és szállanak. Szegény úriember vagy micsoda, gondoltam, ez olyan most, mint ha valaki felébredt éjszaka s egymagában bámul fel a sötét* ben és álma kisiklott az eszéből és a has fábra s a még esedékes élet borzadá* lyaira gondol vigasztaló isten és biztató barát nélkül. De szerkesztő ur kérem, közben mindig köhögtek. Olyan furcsa egy hangulat ez ott a sötétségben halllani s aztán direkt hallgatni ezt az összes vissza köhingélést, tessék elhinni. Egy külön előadás. Annál meglepőbb hogy nincsen összetanulva s rendezve, öhööö. Ehh! Kehskeh. Ihhi, ihhi. Uhha, uhh, uhha. Eszébe jut az embernek a vidék éjszaka, mikor a város szélein a kutyák elkezdik a holdtalan ég alatt az ugatást. Izennek egymásnak. Elkapják egymástól az ugatást. Érdeklődnek egymás iránt. Izgatják egymást és biztatják egymást és szidják egymást. És úgy is hangzik mintha tudhatatlan közös mondanivalói sok lenne. Ilyen érdekesen hallatszik ez a vegyes köhögés is a nézőtéren. Komolyan mondom, féltem az emberektől. Sötét volt és a hátuk és a hajuk és még az arcuk is olyan sötét volt. Csak ezt az értelmetlen sorsadta hangot adják itt, a panaszkodó s fenyegető vek köhögést. Pedig máskor beszélni, danolni, fütyülni szoktak, ha együtt vannak. Csak még orrfúvás meg sóhajtozás hallaszott a nézőtérről a köhögés közben. Ha ezt a sok féle sok köhögést ami itt hallik, kottába szedné valami furcsa muzsikus, mi jönne ki belőle? Hisz ez egy hangverseny. Mikor aztán már elég volt nekem ebből az érdekes köhögésből, gondoltam, most egy kicsit hallgatom a szinpadi előadást. Igen ám, de a köhögök nem tudták mit gondolok és csak köhögtek tovább. Szent isten, mondok magamba, ha az a szegény szerző állana itt az én helvemen, hogy elkeseredne most. Nem halllami a darabot. Amit ő privát szive fájdalmaiból, élete lázaiból és fáradtságaiból összehozott, a szavakat, a legfontosabb és legszentebb szentségeket e világon, a szavakat elköhögik! Én, gondoltam, neki szaladnék egy ilyen brutális köhögőnek és az öklömmel beverném a fogát és felrárscigálnám és kirúgnám a színházból. Ez után azt gondoltam, nmi milyen egy alantas csúnya lélek vagyok én. Gyűlölöm az embereket azért, mert köhögnek a színházban. Dehát miért köhögnek? Ne köhögjenek! Kérem, valami enyhület jött a közérzetemre. Nem lehetek és ezért gazember. Hisz én jót akarok. Én nem akarom, hogy köhögtesnek az emberek a színházban. Én azt akarom, hogy csendben figyeljenek. Rossz az nekik? Az jó nekik, színházban ülni s szépen odahallgatni. Énnekem magamnak is afféle álmaim voltak, hogy majd az életért és minden igaz igazságáért őrjöngő szép színdarabokat fogok csinálni. Nekem hát az kell, hogy az emberek szépen felöltözzenek, elmenjenek a színházba s ne köhögjenek. Egészségesek legyenek. Pénzük legyen. Boldogok legyenek. Mind, mind, aki csak mozog. Hogy teli legyen mindig a színház. A külügyminisztereknek, a belügyminisztereknek, a polgármestereknek, a tábornokoknak, a doktoroknak nincs annyi jó szándékuk az emberekkel, mint egyetlenegy olyan embernek, aki színdarabot csinál, vagy álmodozik a színdarabcsinálás felől-Szép Ernő. i A f KÖKÉNY ILONA Papp Rezső lelvi.