Színházi Élet, 1919. február 2–9. (8. évfolyam, 5. szám)
1919-02-02 / 5. szám
SZÍNHÁZI ÉLET 2. oldal Ady Endre önéletrajza Arra gondoltam először, hogy úgynevezett életrajzomat szigorú logikával kezdem ennek az írásnak a napján s végzem megszületésemnek, ez igazán nem fontos eseménynek, dátumával. De az én élet koromban már meggyávul egy kicsit az ember s nem mer már könnyen az öreg szabályok ellen lázadni, tehát kezdjük csak avval, hogy születtem. Születtem pedig, hajd, 1877 november hó 22-ik napján, Szilágymegye, Érmindszent községében, a régi Középszolnok vármegyének Szatmárral határos érmelléki kis falujában. Az apám Ady Lőrinc, a belső Szí» lágyságból, Lompértról került ide, mikor édes anyámat, az egykori érmindszenti református papnak korán elárvult leányát, akit egy falusi kisbirtokos nagy bácsi fogadott föl, feleségül vette. Az anyám családja ősi protestáns papi család, miként erdélyi kálvinista papleány, Visky»leány, volt apai nagyanyám, — nagyapám Ady Dániel pedig a Wesselényiek számtartója s lompérti földbirtokos. Az Ady»család egyébként — bár ez se fontos — a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diós sad s a terjedelmes Gut»Keled nemzet*ségből való. Régi, vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család s már a XVI-ik századtól kezdve a jobbféle birtokos nemes ur kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágy» sorú, bocskoros nemes. De erős és büszke hagyományok éltek a famíliában s az apám, aki testvérei közül egyedül nem tudott megbarátkozni a kollégiumokkal, amelyekből mindig megszökött, gyerekeit bármi módon tanittatni akarta. Okvetlenül az izgatta titokban, hogy a család ujabb fölemelését, amint illik, a vármegyén és vármegyei karrierek által csinálják meg — a fiai. Engem 1888-ban a nagykárolyi piarista gimnáziumba vittek, ahol az alsó négy osztályt végeztették el velem a kedves emlékű, nagyon derék, kegyes atyák. Talán — s ha igen, alaptalanul, — katholikus hatásoktól féltettek otthon, mikor az ötödik gimnáziumi osztályra elvittek a vármegyei ősi, kálvinista zilahi „nagyiskolába", a mai Wessselényis kollégiumba. Nagykárolyban s Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom s magamviselete pedig fogcsikorgató, de gyakran megvaduló szelídség. Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, mert így leendett volna belőlem apám kedve szerint valamikor főszolgabíró, alispán, sőt mit tudom én mi, ám igen gyönge jogá» szócska voltam. Budapesten, újra Debrecenben, később még Nagyváradon is megnyitottam kényszerű jogász»kisérletei»met, de már rontóan közbenyult szép, kegyes terveimbe a hirlapirás. A hirlap» Íráshoz — természetesen a magyar viszonyok között — régen ápolt s titkolt írói, költői ambíciók juttattak el. Hét éves koromban verset irtam, második vagy harmadik gimnazista koromban irott ujságlapot csináltam. Zilahon ötödik gimnázista koromban már verseltem az önképzőkörben s mint zilahi diáknak jelentek meg költeményeim a helyi lapban. Debreceni félig jogász, félig újságíró, kissé csokonaiaskodó életemből sikerült kiszabadulnom s 1900 január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap szerkesztőségében és már véglegesen és hivatásosan hirlapiróként. Nem»sokára a „Nagyváradi Napló" szerkesztője lettem, sokat irtam, de kevés verset, dacból, ön»temetésből, mert hát költőnek lenni hóbortos és komikus dolog. Azonban bár Budapestet sok affektálással lenéztem, a vidék sértett, nyomott s a legfantasztikusabb terveim voltak: London vagy talán Szentpétervár, Moszkva, de nem, mégis Páris. Sors, furcsa és nem is kellemetlen véletlenek 1904-ben Párishoz és Párisba segítettek s igy gyerekes, nagy elégtételemre kikerülhettem Budapestet. Párisból a régi, Vészi József és Kabos Ede csinálta „Budapesti Napló"- val sikerült észrevétetnem magam és jobban mint Nagyváradról, ahonnan pedig már e laphoz fölkínált utam volt. Ugy kellett történnie, hogy írói bátorságom igazolását megkapjam előbb Párisban — s egy-két tragikus franciától, — mert a mesterségemhez még mást nem tgnuttatott el velem Páris. Azután hazajöttem, újságba írtam, mindent, politikát, kritikát, riportot, novellákat, verset. Próbáltam rengeteget élni, azaz jobban rám figyelni arra, amint mindig erősen érezve és szenvedve éltem. Írásaim, különösen a versek, egyszerűen fölháborodást keltettek: voltam bolond, komédiás, értelmetlen, magyartalan, hazaáruló, szóval elértem mindent, amit Magyarországon uj poétának el lehetett érni, de nem haltam meg. A verseim s az üldözések hará Cias, jó híreket is szereztek s négy«öt