Színházi Élet, 1919. március 9–15. (8. évfolyam, 10. szám)
1919-03-09 / 10. szám
2 SZÍNHÁZI ÉLE j Budapest, Anker-paloták és munkapárti klubbok szörnyeteg kőhalmazainak tanyája, legalább új, ezentúl emelendő középületeiben azt a régi niveaut tartaná, amit a Vigadó, vagy az Operaház jelent. Az uj Nemzeti Színház sorsa, épülete, a művészet, ami falai közt fog tanyát verni, — szóval minden, ami hozzá tartozik, privát ügye legyen mindenkinek, aki szivén viseli a magyar művészet jövőjét. Ez okból néztem meg az uj szinház terveit, melyeket annak idején a bel-és külföldi jury nagy dicsérettel fogadott el. Most már kész van a szinház gipszmodellje — teljes nyugodt szépségében áll a nagy műteremben s csak arra vár, mikor fogja az emberi munka kőbe építeni ezt a remekművet. Mert remekműnek ítéltem a Pogány Móric új Nemzeti Színházát. Nyugodt, harmonikus, finom és szép épületnek, avval az egyszerűséggel és magától értetődéssel létrehozva, ami csak kiforrott, nagy művészek tulajdonsága. Minden vonalán a szerető, gondos kéz munkája van, a sok tanulásé, a kontinens összes színházaiból gyűjtött tapasztalatoké, a roppant koncentrációé, amivel hosszú éveken keresztül dolgozott s az egyéni, nemes tehetségé, melyet nem pótolhat semmi a világon, így jött létre éveknek csaknem kizárólagos művészi eredménye gyanánt — az uj Nemzeti Színház, mely — ha felépül — Európa legmodernebb, legszebb színháza lesz. Ha felépül . . . Mert a nagy regény, amit nem lehet itt néhány elfutó sorban megírni, az, hogy ennek a geniális Pogány Móric magyar építésznek mit kellett küzködni, mit kellett verekedni a hatóságokkal, hivatali bürokráciával, tehetségtelen szakértőkkel és főúri dilettánssal azért, hogy megvédje eredeti terve tisztaságát. Ebbe a szellemi harcba, a tehetség harcába a tehetségtelenséggel szemben, bele lehetett rokkanni, el lehetett fásulni, tönkre lehetett menni — de Pogány nem engedett, csaknem testi tusában a régi bürokrácia ellen győzte a harcot s megmentette szép és nagyszerű tervét, gyötrelmesen és izzó munkavággyal várva az időt, hogy mikor lehet már végre épiteni, dolgozni kezdeni. A háború öt hosszú évet rabolt el tőle is. Öt évet töltött fájdalmas várakozásban. Most vége a háborúnak, — majd lassankint talán dolgozni lehetne, hiszen közmunkákra gondolunk s az uj Nemzeti Szinház is az, — kulturánk uj vára, melyet meg kell épiteni. Fejlődött és haladott kulturánkra hivatkozunk, fojtva a bennünket körülvevő ellenséges, sokkal alacsonyabb kulturák ellenében — azt dokumentálni is kell. Most azonban megint mintha __ veszély fenyegetné a Pogány tervét, — a színházi konjunktúra bő és nagy színházak hozta világra s áttelepítések gondolatát és áthelyezések és új megoldások tervei kerültek felszínre. Mindezzel szemben szabad legyen megjegyeznem : a kétségtelen színházhiányt nem lehet áthelyezésekkel megoldani, hanem csakis avval, ha új színházakat építünk, mégpedig annyit, amennyi szükséges. Egy óriási színház építése abszolúte nem segít a dolgon, mert az óriási nézőterű színházak mindig a művészet rovására mennek s azután, mire egy ilyen színház felépül, elmúlik esetleg a konjunktúra s majd üresen tátongó, nagy hodályok maradnak nekünk. Építsék fel tehát a Pogány gyönyörű új Nemzet Színházát úgy, ahogy ez meg van tervezve s ha még külön operára lesz szükség, tartsák meg a régi operaház mellett a Népszínházát is — ez a három állami színház együttvéve elég tág arra, hogy a nép nagy tömegeit befogadja s elég bevételi képességű, hogy a kiadásokat fedezze. Vagy találjanal bármilyen megoldást, csak olyat ,f mely megfosztana bennünket az ihletett művész szerencsés alkotásától, gyönyörű, uj, magyar Nemzeti Szinháztól. PÉNZ: Hevesi Sándor gondterhes arcc járkál a Nemzeti Színház színpadán. Rendez társának, Csathó Kálmánnak feltűnt ez a kifejtés és érdeklődve kérdezte : — Min töröd a fejed, Sándor ? — Azon gondolkodom, — válaszolt Heve Sándor — hogy le kell-e majd bélyegeztetn — színházi pénzeket ?