Színházi Élet, 1919. április 27–május 3. (8. évfolyam, 17. szám)
1919-04-27 / 17. szám
2 SZÍNHÁZI Eta ®* Ha ismét megszólal a harang A nem leplezhető, rohamos vénülést jelenti, ha az ember már csak az emlékei iránt tud igazán felmelegedni. A jövőben már nem bizakodunk, nincs mit várnunk, lendülni, repülni nem tudunk, tehát ballagunk visszafelé, előszedjük a múlt élményeit, embereit, szeretjük, magasztaljuk azt, ami volt, önző igaztalan túlzással, gyakran a jelen rovására is. A múlt héten — hosszú szünet után — színházba mentem, A cornevillei harangok bemutatójára. A zenekar első hangjaira már valami megilletődés vett erőt rajtam, s miközben élveztem a Királyszínház kitűnő gárdájának produkcióját, gondolataim elkalandoztak a messze múltba, az én fiatalságom, az én színházi életem idejébe és hálás meghatottsággal gondoltam azokra, akik — legalább számomra — a magyar operett fénykorát jelentették, akik belém plántálták a zene, a szinház fanatikus szeretetét, akikhez a kortárs, a barát, a közös fiatalság kötelékei fűznek. Együtt voltunk fiatalok, vidámak, elmések, bohémek s joggal mondhattuk mi is Serpolettel : Tekints ide , tekints oda, Egy sincs köztönk ostoba .... Képzeletem odavarázsolta a karmesteri székbe Konti József kedves satyrarcát, nagyszerű temperamentumát, amelynek szuggesztív ereje magával ragadta úgy a színészt, mint a közönséget. A kedves, tehetséges és szép Lábass Juci helyén Blaháné jelent meg elragadó mosolyával, aranyos jókedvével, csodás dalolásával. Legnagyobb, legmagyarabb színészegyéniségünk volt ő. Talán nem tanult semmit, de tudott mindent és ahogy tudta, ahogy csinálta : legszebb kincse és emléke marad a magyar színjátszásnak. Az igazi, tökéletes, francia Serpolette Pálmay Ilka volt : megtestülése a könnyed, pikáns gráciának, a pajkosságnak, a nőies bájnak. Minden mozdulata, szava, pillantása ellenállhatatlan. Heléna, Lisbeth, Nitouche, Kertészleány, Niniche, Pillangókisasszony — ki tudná Király Szinház. „Cornevillei harangok" II. felv. (P*pp felv.)