Színházi Élet, 1919. április 27–május 3. (8. évfolyam, 17. szám)

1919-04-27 / 17. szám

2 SZÍNHÁZI Eta ®* Ha ismét megszólal a harang A nem leplezhető, rohamos vénülést jelenti, ha az ember már csak az em­lékei iránt tud igazán felmelegedni. A jövőben már nem bizakodunk, nincs mit várnunk, lendülni, repülni nem tu­dunk, tehát­­ ballagunk visszafelé, elő­szedjük a múlt élményeit, embereit, szeretjük, magasztaljuk azt, ami volt, önző igaztalan túlzással, gyakran a je­len rovására is. A múlt héten — hosszú szünet után — színházba mentem, A corne­villei harangok bemutatójára. A zene­kar első hangjaira már valami megille­tődés vett erőt rajtam, s miközben él­veztem a Királyszínház kitűnő gárdájá­nak produkcióját, gondolataim elkalan­doztak a messze múltba, az én fiatal­ságom, az én színházi életem idejébe és hálás meghatottsággal gondoltam azokra, akik — legalább számomra — a magyar operett fénykorát jelentették, akik belém plántálták a zene, a szinház fanatikus szeretetét, akikhez a kortárs, a barát, a közös fiatalság kötelékei fűz­nek. Együtt voltunk fiatalok, vidámak, elmések, bohémek s joggal mondhattuk mi is Serpolettel : Tekints ide , tekints oda, Eg­y sincs köztönk ostoba .... Képzeletem odavarázsolta a karmes­teri székbe Konti József kedves satyr­arcát, nagyszerű temperamentumát, amelynek szuggesztív ereje magával ragadta úgy a színészt, mint a közön­séget. A kedves, tehetséges és szép Lábass Juci helyén Blaháné jelent meg elra­gadó mosolyával, aranyos jókedvével, csodás dalolásával. Legnagyobb, leg­magyarabb színészegyéniségünk volt ő. Talán nem tanult semmit, de tudott mindent és ahogy tudta, ahogy csi­nálta : legszebb kincse és emléke marad a magyar színjátszásnak. Az igazi, tökéletes, francia Serpolette Pálmay Ilka volt : megtestülése a kön­­nyed, pikáns gráciának, a pajkosság­nak, a nőies bájnak. Minden mozdu­lata, szava, pillantása ellenállhatatlan. Heléna, Lisbeth, Nitouche, Kertészleány, Niniche, Pillangókisasszony — ki tudná Király Szinház. „Cornevillei harangok" II. felv. (P*pp felv.)

Next