Színházi Élet, 1919. október 26–november 1. (8. évfolyam, 45. szám)

1919-10-26 / 45. szám

10 SZÍNHÁZI Ï*LC r Sok hajó Közelebb hozták a messzi tengert, amit már nem láttunk évek óta. Buda­pestet kinevezték tengeri kikötőnek. A víz — hogy kevés ötletességgel, de csillámló reménységgel mondjuk — ki­húzta a várost a vízből. Kint vagyunk a bajból, Istennek hála és megint kint vagyunk a bajból, mint már annyiszor. Valami jó kabalája lehet ennek a vá­rosnak, amit nem tudott agyonverni se háború, se bolsevizmus, ahol a „jó reg­gelt" az optimizmus, a világfájdalom végső állomása pediglen Zerkowitz. Az utolsó pillanatban ráültünk a Duna há­tára és tudjuk, hogy meg fogunk élni. Újra meg fogunk élni. Már megint nem facér város Pest. Amióta kineveztek bennünket belföldi Hamburgnak, rögtön lejebb szállt a kivándorlási kedv és buzgalom, aminek árfolyama pedig már fájdalmasan ma­gas és népszerű volt március óta. Soha és sehol még annyit nem fantáziáltak Amerikáról, mint félesztendő óta itt, ebben a városban, amely a jó eszten­dőkben maga is kis Amerikának hitette magát, a példátlan karrierek emberei­nek elszántsága és talpraesettsége, SZÍVÓS és verekedős életrevalósága miatt. De már építik a kikötőt, kémények és zász­lók a mérhetetlenségig sokasodnak, a New­ York paródiából igazi Amerika lehet, dübörgő élet, jókedv, biztos jövő, egészséges alvás, friss ébredés, lélek, test és zseb egészsége. A színház ? Nagyon vigyázzunk rá. Pest, amig álgazdag volt, legalább a szellemiekre tartott. Teringettel szi­goruabbak és kritikusabbak voltunk, mint a francia akadémia. Körúti kávé­házak zárkózottak, Sudermannt, ha bal­sorsa az irodalmi asztal mellé sodorja, kinevetik, kivesézik. Ohnet, a házépítő, se kiadót, se redakciót nem kapott volna Pesten. Ez bizonyos. Lehettünk törpék (— azok voltunk? nem is bizonyos—), de ambíciónk az gulliveri volt. Ebből ne is engedjünk. Kikötőnk az legyen nagy, kéményektől feketélő Cse­peltől Újpestig, de a szinház azért ne matrózkocsma és zengerájos lebuj. Kár volna, ha gazdagodva, veszítenénk szel­lemi díszünkből. A színház ne múljék a Duna vízállásán, színvonala ne azéval emelkedjék és alászálljon. Ami a miénk, az a miénk. Kulturánk belterjes és ne feledjük el, hogy a magyar darab — hónapokon át az egyetlen reális valuta „követel" rovat a külföldi főkönyvben — azért volt jó exportcikk, azért kel­lett, mert eredeti volt, más zamatú, a a többitől külömböző. Európai és nagy­városi, de az a darab Európa és az a darab nagyváros, ami benne jelentkezett, vibrált és érdekelt, Pest volt. A magyar darab nem volt Baedeker, tanulságos átvezető a nyájas idegen számára, nem volt tudatos kirakat és reklámárjegyzék. Ha az lett volna te­hetségtelen lett volna, mint minden, ami előre eltökélt erőlködés, természet­ellenes és nem igazi. A magyar darab nem akart más lenni, mint jó darab — mindegyik külön a legjobb darab — és mert csak ilyen irodalmi és színházi ambíciói voltak, lett ennél sokkal több: programm, hódítózászló, békéltető dip­lomácia. Tehát : csak írni és írás közben csak arra gondolni, amire szabad, az írásra és az életre, amit írunk, amit bántunk, amiért rajongunk, amit kritizálunk, átkozunk, imádunk és megfejteni nem tudunk. Millió karüt tőszomszédságá­ban is Íróasztal — Íróasztal, maga egy külön világ. Ezen a világon rajta — mint kör­nyezet és eszköz — az a külön kis világ, melybe az írót sorsa élni küldte. Élni látni és szenvedni. De ebből a kis világból, a nagyba, az igaziba, mert sosem valóba, csak az író idegeiben élőbe, csupán csak annyi menjen át a másikból, kézzelfoghatóból, nem na­gyon fontosból, amennyi abból emberi. Sosem az aktualitás, mindig az emberi, az örök, ami igaz volt aiz és az lesz másik tízezer esztendő múlva is. De ami azért lehet jelentéktelennek is lát­szó, nem Eiffel-torony, csak porszem, kő, megfoghatatlan sóhaj vagy öröktől való haragos felhördülés, egy szó : Jaj í Lakatos László.

Next