Színházi Élet, 1920. január 11–17. (9. évfolyam, 2. szám)
1920-01-11 / 2. szám
IX. évfolyam 1920 január 11-től január 17-ig m m mm^mmmm ELŐFIZETÉSI ARA : Budapesten és vidékei. 2. szám Negyedévre . . 48.—X Egyes szám r-t a : Budapesten és A. vidéken . . . * Hirdetések ram.-sora 4 korona SZÍNHÁZI ELET SZÍNHÁZI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP REGGEL Felelős szerkesztő : INCZE SÁNDOR Szerkesztőség: Erzsébet-körút 24 Telefon: József 129-35 Kiadóhivatal Erzsébet-körút 29 Telefon: József 121-73 A jegypénztár száma : Telefon: József 121-72 KÁVÉHÁZ A PUSZTÁN Írta: SZOMAHÁZY ISTVÁN Amikor még a finom Náday Ferenc szerelmes francia grófokat játszott a párisi darabokban s negyvenöt éves kora ellenére is eszményképe volt minden pesti bakfisnak, egy este, télen, együtt üldögéltem véle valamelyik belvárosi kávéházban, ezüst-teakannával előttem egyiptomi cigarettát füstölgetve, egy kedves, öreg, lilabársony-karosszékben, amilyet ma már csak az igazi életművészek dohányzójában lehet látni. Tíz felé járt, a jogászbál gavallérjai még nem özönlötték el a kávéházat, csak egy-két régi törzsvendég szunyókált a sarokban . Pauli, a főpincér, aki egy vatikáni attasét is megszégyenített eleganciájával, maga is lecsukta szempilláit a kassza mellett álló asztalnál, ahova dologtalan perceiben visszavonult. Nagyon jól éreztük magunkat mind a ketten, ittunk néhány pohár hollandi likőrt, a jól megvilágított asztalon ott feküdtek előttünk a francia, angol, olasz illusztrált újságok s a kávéház majdnem oly csendes volt, mint egy falusi templom hajója. Náday hátradőlt a székén, s míg én gyönyörködve néztem elmés arcélét, derűs optimizmust visszatükröző szemét és jólszabott szmokingját, valami boldog, majdnem átszellemült mosollyal nézett az öreg kávéház menyezetére. — Lássa, — mondta, — ez az, amit a világ minden élvezetéért oda mm adnék. — Micsoda ? — A kényelmes karosszék egy jó kávéházban, a csöndes cigarettázgatás, a finom porcelláncsésze, amiben a teát hozzák, ez a sok gyönyörű újság, a pincér, aki megédesíti az életemet, meg ez a tejfehér Auer-égő, ami a legkísértetiesebb holdvilágnál is megnyugtatóbban hat az idegeimre. Ha tőlem függne, szobrot állítanék annak a nagy és nemes férfiúnak, aki a kávéházak intézményét kitalálta. Tud maga valami nagyobb gyönyörűséget, mint egy jó vacsora után itt ülni, külföldi újságokban lapozgatni, ostobaságokat trécselni egy kellemes emberrel, aki azt se veszi tőlem rossz néven, ha tíz percig a bóbiskolás örömeit élvezem ? Nem udvariaskodni, nem gálánskodni felületes zsur asszonyokkal, jönni-menni, ha kedvem tartja, s török pasának lenni, akinek egy intésére a frakkos dzsinek minden földi jóval elárasztják az asztalomat. Én azt hiszem, félévig se tudnék élni, ha a kávéházakat bezárnák előlem. — A doktorok azt mondják, hogy a kávéház teszi tönkre a legtöbb nagyvárosi ember szervezetét. És aligha nincs ebben valami igazság, mert például Londonban ... Nem hagyta befejezni a mondatot, a londoni állapotok láthatólag nem érdekelték s finoman, kicsit ravaszul elmosolyodott, mint, ahogy a francia szalonvígjátékokban szokta. — Elmesélek magának egy kis történetet, amiből ki fog derülni, hogy a kávéházak iránt is épp oly nosztalgiát érezhet az ember, mint a haza, a család vagy a kedves iránt. A történetnek magam voltam a hőse, mégpedig az idei nyáron, mikor egy kaszinói nagyúr, akinek négyezer holdja van a Dunántúl, vendégszeretőleg meghívott a vidéki kastélyába. A görög istenek nem élhettek jobban, mint ahogy ez az én előkelő barátom él. Négylovas kocsi várt az állomás előtt, a bakon egy rozettás cilindert viselő inas ült s a tornyos kis kastélynak, mely előtt a tüzes vérű lovak megálltak, csak a Feuillet Oktáv regényeiben van párja. Mindent megtaláltam ott, amit csak álmaimban elképzeltem : évszázados