Színházi Élet - 1920/6. szám

28 Akik hallgatnak — Primadonnák színpadon kivül — A színházak világának forgatagában, a divat hullámzó veszélyességében feltűnnek szárok, mint csillagok vakító s egy-kettőre szárnyára kapja őket a hit és a dicső . Mi, akik látjuk ezt a hirtelen felragyogást, — elfeled­az emberi szeretet és hála végességéről — irigy­nézünk a kiválasztottakra s szentül meg vagyunk győződve róla, hogy az ünneplés, a rajongás, a taps örökké tart. Pedig nem ugy van. Sok kiváló szinész és színésznő tehet tanúságot róla, hogy a „szinész dicsősége csak addig tart, amig ki nem alszik a rivalda vakító lámpasora". Hány nagyszerű színészünk tűnt le csak teg­nap óta is a „világot jelentő deszkákról", akit ünnepeltek addig, akiért rajongtak s akiről ma, a forró és kalan­dos színházi forgatagban alig esik egy-két szó. Ezeket a hallgató — re­méljük csak ideig-óráig hall­gató — hírességeket szólal­tatjuk most meg itt. Első utam Dömötör Ilonához­­ vezetett. A primadonna ép­pen látogatásból érkezett haza. Hosszú, fekete bundá­jában friss és elegáns s Budapest egyik legszebb közönségnek asszonya B. MARTON ERZSI M. SZOYER ILONKA nem kell őt bemutatni. Ismeri őt operában és operettben egy­aránt és egyaránt kitűnőnek is­meri. A színpadról hosszú idők óta hiányzik. Míg szemben ülök vele megkérdezem, hogy mi ennek az oka. Kicsit moso­lyogva, kicsit szomorkásan fe­lelt. Mi az oka ? ! . . . — Talán az is, hogy férjhez mentem. Az uram, aki földbir­tokos, nem zenekedvelő és en­gem eltiltott a színpadtól. Vissza akartam vonulni, azt hittem sikerülni fog, de egyre erősebben éreztem, hogy in­kább mindenről lemondok csak a színpadot ne kelljen ott­hagynom. Minden idegszálamm­al oda vagyok nőve. Már a közeljövőben fel szeretnék lépni. Hogy hol?! Bizony legin­kább az operában. Még egyszer újra Carment énekelni, Boc­cacciót, Rózsalovagot, Salomet . . . minden vágyam­ ez... De lehet, hogy operettszínházhoz szerződöm. Ehhez persze valami jó szerepre volna szükségem, ahol szép, nagy énekpártim is lenne, mert énekelni, énekelni akarok már végre. M. Szoyer Ilonka Sárgatapétás szalonjában ül szemben velem, fitos arcocská­val, szőke hajával, mosolyogva igazi primadonna. — Hogy én mért nem játszom ? ! Bizony azt jó volna tudni ! Valahogy elfeledkeznek rólam a direktorok. Pedig a hangom pihent és csengő és játszani is szeretnék. Az igaz, hogy min­denféle szerződést nem is vállalok. Csak operát, vagy komp- DÖMÖTÖR ILONA SZÍNHÁZI KITET

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék