Színházi Élet, 1920. augusztus 8–14. (9. évfolyam, 32. szám)
1920-08-08 / 32. szám
IX. évfolyam 1920 augusztus 8-tól augusztus 14-ig 32. szám ELŐFIZETÉSI ÁRA : Budapesten és vidéken: Negyedévre 60.— KEGYES SZÁMÁRA: Budapesten és vidéken K Hirdetések mm.-sora 5 korona SZÍNHÁZI ÉLET SZÍNHÁZI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP REGGEL Felelős szerkesztő: INCZE SÁNDOR Szerkesztőség Erzsébet-körút 24 Telefon: József 129-35 Kiadóhivatal: Erzsébet-körút 29 Telefon : József 121-73 A jegypénztár száma: Telefon: József 121-72 Jl Piran írta: VÉS A Színházi Élet olvasóinak új nevet kell megtanulniok a mai napon : egy nevet, amelyet nemsokára az egész világon csodálattal emlegetnek majd, egy nevet, amelyet leírni ma, itt, nekem különös öröm, mert semmi köze a politikához, irányokhoz, „izmus"-okhoz, a Luigi Pirandello-ét. Valakinek a nevét, aki semmi más, csak éppen nagy író és egyszerű : ember. Tessék elképzelni valakit, aki megöregedett sanyarúan fizetett finom kis novellákat irván kötetszámra, aztán ősz fejjel írt egy-két darabot, amik előtt tanácstalanul állott az olasz közönség, mert semmi közösségük nem volt az édeskés szerelmi „társadalmi" limonádéval, amit francia minta szerint kotyvasztottak ügyes mesteremberek. Eleinte álmélkodtak, aztán felfigyeltek, aztán kikívánkozott a fehérfejű költőből húszesztendős hevességgel mindaz, amit egy életen magába fojtott a kenyérért való küz átdelem közben és ma az a helyzet, hogy némely este három római színházban játszanak három különböző Pirandello-darabot. Három év alatt tizennégy darabja került nagy sikerrel színre. Furcsa műfaj az ilyen Pirandellodarab. Talán kissé emlékeztet a berliniek Sternheimjére, de nem olyan udvarilakás-szagu, nem olyan jágering-humoru, paradox és nevetni való jelenetek, amiknek mélyén mindig ott leselkedik a sírás, felületes ránézésre egyhangú életek belső problémái a maguk keserves komikumával . . . lello-lász í MATIGIT Róma, 1920 augusztus Egy küzdéses mult tapasztalataiban megtanulta lenézni a fontoskodó nagyképűséget és ha életet kifiguráz, hozzá aranyos kedéllyel képes nevetni ; ő maga mindég a háttérben marad, a túlzott szubjektivitás nem kenyere, a nagy ellenség mindég a köztudat által kinevezett erkölcsösség, a szent Előítélet. Itt van mindjárt egy elragadó darabja : „Cosi è ... se vi pare!" — talán úgy fordíthatnók le: „Az igazság, ahogyan ti látjátok!" kisvárosi történet; az egész hivatalnoki kar családostól nagy izgalomban van, mert egy újonnan kinevezett társuk titokzatosan elzárkózik a világ elől és amióta közébük költözött, egészen különös életet él. A feleségét bezárva tartja, az anyósa távol tőle külön lakásban lakik és a lánya csak az ablakból láthatja, látogatót egyik sem fogadhat. A feljebbvalója a város előkelő hölgyeinek kívánságára kényszeríti az anyóst, hogy bocsánatkérő látogatást tegyen a házánál és az során öregasszonya «keresztkérdések bevallja, hogy veje annyira imádja a feleségét, hogy még tőle is távol tartja, — de a legjobb férj és a legjobb nő és ezért ő ha fájó szívvel is, de beleegyezik ebbe a keserves életmódba. Mindenki meg van győzve, csak egy Laudisi nevü keserű bölcs agglegény vitatja, hogy igazság abszolúte véve nem létezik és mindenki csak azt a képét ismeri a másiknak, amit az feléje fordit. És csakugyan megjelenik a vő és kinosnehezen bevallja, hogy anyósa szelid őrült, aki abban a mániában él, hogy