Színházi Élet, 1920. augusztus 8–14. (9. évfolyam, 32. szám)

1920-08-08 / 32. szám

IX. évfolyam 1920 augusztus 8-tól augusztus 14-ig 32. szám ELŐFIZETÉSI ÁRA : Budapesten és vidéken: Negyedévre 60.— K­EGYES SZÁM­ÁRA: Budapesten­­ és vidéken K Hirdetések mm.-sora 5 korona SZÍNHÁZI ÉLET SZÍNHÁZI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP REGGEL Felelős szerkesztő: INCZE SÁNDOR Szerkesztőség Erzsébet-körút 24 Telefon: József 129-35 Kiadóhivatal: Erzsébet-körút 29 Telefon : József 121-73 A jegypénztár száma: Telefon: József 121-72 Jl Piran írta: VÉS A Színházi Élet olvasóinak új nevet kell megtanulniok a mai napon : egy nevet, amelyet nemsokára az egész világon csodálattal emlegetnek majd, egy nevet, amelyet leírni ma, itt, ne­kem különös öröm, mert semmi köze a politikához, irányokhoz, „izmus"-ok­hoz, a Luigi Pirandello-ét. Vala­kinek a nevét, aki semmi más, csak éppen nagy író és egyszerű : ember. Tessék elképzelni valakit, aki meg­öregedett sanyarúan fizetett finom kis novellákat irván kötetszámra, aztán ősz fejjel írt egy-két darabot, amik előtt tanácstalanul állott az olasz kö­zönség, mert semmi közösségük nem volt az édeskés szerelmi „társadalmi" limonádéval, amit francia minta sze­rint kotyvasztottak ügyes mesterem­berek. Eleinte álmélkodtak, aztán felfigyel­tek,­­ aztán kikívánkozott a fehér­fejű költőből húszesztendős heves­séggel mindaz, amit egy életen magába fojtott a kenyérért való küz­ át­delem közben és ma az a helyzet, hogy némely este három római szín­házban játszanak három különböző Pirandello-darabot. Három év alatt tizennégy darabja került nagy sikerrel színre. Furcsa műfaj az ilyen Pirandello­darab. Talán kissé emlékeztet a ber­liniek Sternheimjére, de nem olyan udvarilakás-szagu, nem olyan jáger­ing-humoru, paradox és nevetni való jelenetek, amiknek mélyén mindig ott leselkedik a sírás, felületes ránézésre egyhangú életek belső problémái a maguk keserves komikumával . . . lello-lász í MATIGIT Róma, 1920 augusztus Egy küzdéses mult tapasztalataiban megtanulta lenézni a fontoskodó nagy­képűséget és ha életet kifiguráz, hozzá aranyos kedéllyel képes ne­vetni ; ő maga mindég a háttérben marad, a túlzott szubjektivitás nem kenyere, a nagy ellenség mindég a köztudat által kinevezett erkölcsösség, a szent Előítélet. Itt van mindjárt egy elragadó darabja : „Cosi è ... se vi pare!" — talán úgy fordíthatnók le: „Az igazság, ahogyan ti látjátok!" kisvárosi történet; az egész hivatal­noki kar családostól nagy izgalomban van, mert egy újonnan kinevezett társuk titokzatosan elzárkózik a világ elől és amióta közébük költözött, egészen különös életet él. A feleségét bezárva tartja, az anyósa távol tőle külön lakásban lakik és a lánya csak az ablakból láthatja, látogatót egyik sem fogadhat. A feljebbvalója a vá­ros előkelő hölgyeinek kívánságára kényszeríti az anyóst, hogy bocsánat­kérő látogatást tegyen a házánál és az során öregasszony­a «keresztkérdések bevallja, hogy veje annyira imádja a feleségét, hogy még tőle is távol tartja, —­ de a legjobb férj és a legjobb nő és ezért ő ha fájó szív­vel is, de beleegyezik ebbe a keser­ves életmódba. Mindenki meg van győzve, csak egy Laudisi nevü keserű bölcs agglegény vitatja, hogy igazság abszolúte véve nem létezik és min­denki csak azt a képét ismeri a má­siknak, amit az feléje fordit. És csak­ugyan megjelenik a vő és kinos­nehezen bevallja, hogy anyósa szelid őrült, aki abban a mániában él, hogy

Next