Színházi Élet - 1920/35. szám

9 SZÍNHÁZI ÉLET — Délben volt az esküvőnk a negyedik kerületben. Lakatos és Földes voltak a ta­nuk. Tudom, hogy nagyon boldognak kel­lene lennem és talán sok van a szivemben a boldogságból — de a szomorúságból is nagyon sok! Az uratu­s a legjobb, a legdrá­gább ember, nagyon boldoggá akar tenni és én is boldoggá akarom őt tenni.-, de annyi mindent hagyok itt... A szüleimet... testvéreimet, ezt a kis egyszobás lakást, ahol a szegénységben olyan boldog vol­tam... És épen most, amikor kezdtek megis­merni, amikor igazán színésznő lettem. És fáj az is, hogy sokan azt hiszik rólam, hogy a gazdagság vonz... Nem igaz, írja meg, hogy ez nem igaz! Szeretem az uramat. És a művészetemnek is tartozom azzal, amire elhatároztam magam. Az uram megígérte, hogy játszani fogok, a leghíresebb ameri­kai énektanárnő fog tanítani és én azt akarom, hogy mire ide visszajövök, sok­kal többet tudjak, mint ma. Az uram meg­ígérte, hogy minden nyáron hazahoz és itt­hon vendégszerepelni fogok. Tanulni fogok odakinn nagyon komolyan és sokat fogok haza gondolni a Pestre. Higyye el és írja meg, hogy köszönöm mindenkinek a szere­tetét, köszönöm, hogy színésznő lehettem, hogy tapsoltak, bátorítottak, mindent — mindent szívemből köszönök. És hálás le­szek, mert nem megyek el innen, csak azért, hogy nagy-nagy sikert és művészetet hozzak haza. Engem Pest nevelt és én Pesté akarok maradni. Nagyon szépen kérem, ne felejtse­nek el engem és... A művésznő, a milliomos felesége, akire az élet megszámlálhatatlan öröme és diadala vár, két kezébe hajtotta a fejét és kislányo­san, fájdalmasan, egész szívével zokogott. Amiket Bartsch ígért . . . Odabenn körülvették a család új tagját, Bartschot, és mindenki úgy beszélt vele, mintha már nagyon régen ismernék. A fe­leségéről, boldogságtól ragyogva beszélt: — Az én kicsi Irénem lesz a föld legbol­dogabb asszonya. Én így akarom. Eljöttem Budapestre, hogy darabokat vigyek Ame­rikába és most viszek magamnak egy da­rabot, az egész életemre. Kérdem: mik a tervei a feleségével? — Amiket ő akar, az az én tervem. Elő­ször fog angolul tanulni. Aztán fogja a «Hermelines nőt» játszani a Hyppodron­ban és tanul táncolni még és énekelni még, hogy tudjon nagyon-nagyon sokat. Akkor aztán hozom őt megint Pestre megmutatni. Palásthy megkér, hogy szedjem össze az összes lapokat, amelyekben róla írnak és küldjem utána. Teli tölti a poharakat és koccint: — Anyám és apám egészségére. Lefor­dítja, amit magyarul beszélünk az urának, aki az öregekkel tárgyal. Ki­veszi a tárcá­ját, félre vonulnak egy kis asztal mellé, látom, hogy nyolc darab ezer dollárost szá­mol le az asztalra. Az öreg asszony leteszi. Vacsora után Palásthy felveszi a kis ró­zsaszínű sapkát — aztán kezdődik a búcsúz­kodás. Százszor is lelkére köti testvéreinek, hogy vigyázzanak a szüleire. A két öreg utána jön az utcára. Jó távolról követik a fiatal párt. Az anyja összekulcsolja két kezét, csöndesen sírdogál. Bartschné még egyszer visszaszalad a mamájához, a veje is megcsókolja, aztán sietünk együtt az állo­máshoz. A sötét vonatban belekarolt a fér­jébe, és Pest felé jártunk, amikor megszó­lalt halkan, szinte csak magának: — Vajon jövök-e még Rákospalotára? Zsoldos Andor B. MARTON ERZSI ÉS BALLA KÁLMÁN SWINEMÜNDÉBEN Swinemündéből kaptuk ezt a képet Marton Erzsitől, aki férjével, Balla Kálmánnal ott nyaral. Azt írja a Magyar Színház volt mű­vésznője, hogy nagyszerűen érzi magát és üdvözli a Színházi Élet olvasóit . éjfcliT

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék