Színházi Élet, 1921. december 25–31. (10. évfolyam, 52. szám)

1921-12-25 / 52. szám

SZÍNHÁZI ÉLET 3 Az öltözőbe behallom Jászai Mari zen­gő hangját, amint szavalja a verseimet, J Ambrus Zoltán és Csathó ott vannak mellettem és kétségbeesetten hajszolnak előre, hogy gyerünk már azzal a darab­ba , gyerünk, a súgó kezében alig van még két percre való szöveg és ha meg­rekedünk, abból szörnyű botrány lesz. Sokan vannak még az öltözőben, var­uraknak és udvarhölgyeknek öltözött színészek és újságírók, ak­inek sava­nyú ábrázatán meglátom, hogy az én történelmi szomorújátékom sehogysem tetszik. Valaki azt mondja: a főhercegek is itt vannak. — Csattanós felvonásvég kellene másodikhoz, — vélekedik fimbeus - az a talán még segíthetne. A­z ügyelő m­egint berohan. — Kéziratot, az istenért, kéziratot, Jászai már rögtönöz. Csak öt sornyi irás van a papiroson, de 5 elkapj­a és elsiet vele. — H színészek vívjanak, Odry és Ivánfi vívjanak. - kiáltom és a rutinos szerző előrelátásával hozzáteszem: de egyik se haltjon meg, mert nem lehet tudni, kire lesz még szükség a harma­dikban. — Kérlek alássan, most hamar azt a csattan­ós felvonásvéget ! — biztat az igazgató. Hideg verejtéket érzek a homlokomon, nem jut eszembe semmi. — Kéziratot, kéziratot! - kiálltja az ügyelő. De én már nem adtam neki több kéz­iratot, hanem fölébredtem. És néhány percig olyan vHámnak és elégedettnek éreztem magamat, mint talán csak a siralomházból szabadult ember. kor érkeztek csak, mindjárt bementek a kabinba, levetkőztek és kijöttek a partra. Abban a pillanatban, hogy a vízhez érnek, egyszerre láttak meg engem, aki már bent lubickoltam a vízben, csak a fejem látszott ki és én, úgy látszik, nem vettem észre őket. Összevillant a sze­mük, a következő pillanatban óvatosan bemásztak a vízbe, hátam mögé kerül­tek és adott jelre egyszerre rámvetették magukat és benyomtak a víz alá. Miután egy darabig tartottak a víz alatt, rö­högve eleresztettek , és a víz alól ki­jött a fizika tanárunk, akivel összetévesz­tették hátulról a fejemet. Ahogy ezek hárman egymásra néztek, az lehetett az én legvidámabb esetem, bár, nem voltam jelen, mert én csak sajnos, négy­kor érkeztem. A mabbat legvidá­nem tudon elmon­dani, mert még nem gondol­tam végig, me­lyik a legv­dá­mabb És most nincs is rá idő. Amerikából jöttem Pestre pár napra, már indulok is vissza, tiéd­után van és öt­kor indulunk. Hanem­, ahogy elgondolkozom a Színházi Élet fi­szók­­áián, nem is annyira a felszó­lításán tűnőd­öm, mint a Színházi Életen. És esz­ébe jut egy krajcár kedves és derűs tör­énete. Tizenhárom éve lehet, mikor a Tájfunt bemutatják a Kolozsvári Nemzeti Sz­ínház­ban. Olyan szívesen és melegen hívtak, hogy magam is leutaztam. L:lk­.s, vitatkozó, olvasó, rajongó tarkaságot találtam ott a szinház és szerkesztőségek körül. És talál­tam egy lapot, Szinházi Újság volt a címe. Képes hetilap volt, meglepően fi is?, elven, érd­kes és ta­entumos. Megismerkedtem a két szerkesztővel. Egy h­iss­ú, vállas ifjú volt az egyik, Harsányi Zsolt nevű, vidéki gentr>-fiú, aki összeve­szet a családjával, mert író akart lenni. A má­ik pedig­ egy K­­ cze Sándor nevű gyermek, aki o­yan fiatal vo­l, hogy nem is olyan volt, min a kávéházi asz­ásnál v­alaki, ha­nem mint ott vittaUnek a fia. Ő is össze­veszett a családjával, mert szín­sz akart lenni. De aztán tizenkilencéves korában ki- Diákkorom­ban történt. Két bará­tom­mal, An­dorral és La­jossal, meg besz­él­i hogy a Lu­kács-uszo­dában talál­kozunk,dél­utániéi «or Andor és Lajos há­romnegyed­ j&lóUL

Next