Színházi Élet, 1921. december 25–31. (10. évfolyam, 52. szám)
1921-12-25 / 52. szám
SZÍNHÁZI ÉLET 3 Az öltözőbe behallom Jászai Mari zengő hangját, amint szavalja a verseimet, J Ambrus Zoltán és Csathó ott vannak mellettem és kétségbeesetten hajszolnak előre, hogy gyerünk már azzal a darabba , gyerünk, a súgó kezében alig van még két percre való szöveg és ha megrekedünk, abból szörnyű botrány lesz. Sokan vannak még az öltözőben, varuraknak és udvarhölgyeknek öltözött színészek és újságírók, akinek savanyú ábrázatán meglátom, hogy az én történelmi szomorújátékom sehogysem tetszik. Valaki azt mondja: a főhercegek is itt vannak. — Csattanós felvonásvég kellene másodikhoz, — vélekedik fimbeus - az a talán még segíthetne. Az ügyelő megint berohan. — Kéziratot, az istenért, kéziratot, Jászai már rögtönöz. Csak öt sornyi irás van a papiroson, de 5 elkapja és elsiet vele. — H színészek vívjanak, Odry és Ivánfi vívjanak. - kiáltom és a rutinos szerző előrelátásával hozzáteszem: de egyik se haltjon meg, mert nem lehet tudni, kire lesz még szükség a harmadikban. — Kérlek alássan, most hamar azt a csattanós felvonásvéget ! — biztat az igazgató. Hideg verejtéket érzek a homlokomon, nem jut eszembe semmi. — Kéziratot, kéziratot! - kiálltja az ügyelő. De én már nem adtam neki több kéziratot, hanem fölébredtem. És néhány percig olyan vHámnak és elégedettnek éreztem magamat, mint talán csak a siralomházból szabadult ember. kor érkeztek csak, mindjárt bementek a kabinba, levetkőztek és kijöttek a partra. Abban a pillanatban, hogy a vízhez érnek, egyszerre láttak meg engem, aki már bent lubickoltam a vízben, csak a fejem látszott ki és én, úgy látszik, nem vettem észre őket. Összevillant a szemük, a következő pillanatban óvatosan bemásztak a vízbe, hátam mögé kerültek és adott jelre egyszerre rámvetették magukat és benyomtak a víz alá. Miután egy darabig tartottak a víz alatt, röhögve eleresztettek , és a víz alól kijött a fizika tanárunk, akivel összetévesztették hátulról a fejemet. Ahogy ezek hárman egymásra néztek, az lehetett az én legvidámabb esetem, bár, nem voltam jelen, mert én csak sajnos, négykor érkeztem. A mabbat legvidánem tudon elmondani, mert még nem gondoltam végig, melyik a legvdámabb És most nincs is rá idő. Amerikából jöttem Pestre pár napra, már indulok is vissza, tiédután van és ötkor indulunk. Hanem, ahogy elgondolkozom a Színházi Élet fiszókáián, nem is annyira a felszólításán tűnődöm, mint a Színházi Életen. És eszébe jut egy krajcár kedves és derűs törénete. Tizenhárom éve lehet, mikor a Tájfunt bemutatják a Kolozsvári Nemzeti Színházban. Olyan szívesen és melegen hívtak, hogy magam is leutaztam. L:lk.s, vitatkozó, olvasó, rajongó tarkaságot találtam ott a szinház és szerkesztőségek körül. És találtam egy lapot, Szinházi Újság volt a címe. Képes hetilap volt, meglepően fi is?, elven, érdkes és taentumos. Megismerkedtem a két szerkesztővel. Egy hissú, vállas ifjú volt az egyik, Harsányi Zsolt nevű, vidéki gentr>-fiú, aki összeveszet a családjával, mert író akart lenni. A máik pedig egy K cze Sándor nevű gyermek, aki oyan fiatal vol, hogy nem is olyan volt, min a kávéházi aszásnál valaki, hanem mint ott vittaUnek a fia. Ő is összeveszett a családjával, mert színsz akart lenni. De aztán tizenkilencéves korában ki- Diákkoromban történt. Két barátommal, Andorral és Lajossal, meg beszéli hogy a Lukács-uszodában találkozunk,délutániéi «or Andor és Lajos háromnegyed j&lóUL