Színházi Élet, 1922. február 5–11. (11. évfolyam, 6. szám)
1922-02-05 / 6. szám
XI. évfolyam 1922 február 5-től február 11-ig 6. szám ELŐFIZETÉSI ARA Budapesten es vidéken Negyedévre 150.— KEGYES SZÁM ÁRA Budapesten v 1 c . és vidéken * 10. Pályaudvarokon 20 K Amerikában 15 cent Hirdetések mm.-sora 15 korona SZÍNHÁZI ÉLET SZÍNHÁZI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP REGGEL Felelős szerkesztő: INCZE SÁNDOR Szerkesztőség Erzsébet-körút 24 Telefon József 129-35 Kiadóhivatal Erzsébet-körút 29 Telefon József 121-73 A jegypénztár telefonszáma : József 121-72 SZOMORY DEZSŐ ! Irta: KARINTHY FRIGYES a felkiáltójel, a címben foglalt után> nem megszólítás,•IÍvIy nem is tudom, miért irtam le, Ijgicsai önkéntelenül szaladt ki a tollam érzem, alól, de most már ott hagyom, hogy jelent valamit — és talán éppen azt jelenti, amiről ezúttal megfontolás, elgondolás, kifejezett kritikai, vagy esztétikai mondanivaló nélkül - csak úgy kapásból, ex tempore, beszélni, írni, vagy talán énekelni akarok, szóval nyilatkozni róla - és még mindig nem tudom, nem kifejezőbbje, ha egyszerűen kiáltok egyet, néhány indulatszót ejtek, egy felkiáltójelet dobok fel. Valahol, írtam egyszer egy országról, a tökéletes tudás, tökéletes érzés és tökéletes életszenvedély hidegen csillogó világáról, talán az emberfölötti emberek országát akartam meginni — és azt állítottam, hogy ebben az országban a közlés, a beszéd nyelve zenei hangokból áll: énekelnek és muzsikálnak egymásnak és úgy értik meg egymást, tökéletesebben, mint mi, szavakkal és fogalmakkal. És máshol írtam egy másik országról, ahol a beszéd nyelve puszta indulatszavakból áll s mégis megértik egymást. Ha összevetem ezt és lefordítom az emberi szóbeszéd szegényes nyelvére, azt mondhatnám, hogy amit mi muzsikának nevezünk, az tulajdonképen nem más, mint a közlésnek, az érzések és indulatok szóval a beszélésnek kifejezésének, olyan erős vágya, amelynek lázas ártásában elolvad és megsemmisül minden fogalomhoz tákolt szó és csak a legősibb szavak, az indulatszavak maradnak meg. A muzsika tehát nem más, mint csupa indulatszóból összetett beszéd. Úgy éreztem mindig, Szomoryt olvasva, vagy szavait lesve a nézőtéren, hogy amit ő csinál, az egy csodálatos, szinte példátlan kísérlet. Hogy is fejezzem ki, hogy írjam körül? Mondjuk így : adva van egy muzsikus-lélek, aki írónak született. Valaki, aki zenét érez és szavakban beszél. Vagy, »mit tudom én !«, talán egy elátkozott Beethovenhez hasonlíthatnám, aki idegen bolygóra került, ahol nincsenek hangszerek, se hangszálak, ahol nem ismerik a hangjegyeket, — csak szavak vannak s ezekkel kénytelen kifejezni mindent. Micsoda lázas erőlködés indul meg, lihegő kapkodás, őrült torlasz, ahogy nekifog, megnézi a szavakat, próbálja összeilleszteni, összekoccantani, csörgetni fülében és szívében, válogatni köztük, szétdobálni, megint összerakni, hogy valamiképen megközelítse velük a viharnak azt a zengését, amit lelkében kelt a csodálatos élet! Vakon, lihegve torlódnak egymásra a szavak s rohannak tova s ragadnak el — hajrá ! Nincs idő ellenőrizni, figyelni, körülnézni, nincs idő megállapítani, mit mond, hová visz, megfelel-e kifejezés mondanivalónak, tartalomnak forma, anyagoknak erő, »külalaknak belérték«, — nincs idő logikát keresni, ez az erő fölötte áll anyagának, túlkönnyű neki, szétveti, felrobbantja, megsemmisíti s tovább nyargal, uj táplálékot keresni kifejező dühének. Fiz ifjú Nietzsche verse jut eszembe : Ja, icb weiss, wober icb stamme! Ungesättigt, gleich der Flamme Gliibe und verzehr icb mieb — Liebt wird alles, was icb Fasse, Koble alles, was icb lasse, Flamme bin icb sicherlich! Körülbelül ez az, amit el lehet mondani »Szomorú stílus«-áról, erről a hihetetlenül jellegzetes, két egymáshoz-