Színházi Élet - 1922/39. szám

14 így b­íttok is be egy előadást A Faun premierje szombatra, szeptember 16-ikára volt kitűzve, de ember tervez, hatóság végez s a hatósági végzés ezúttal­­— mint mostanában annyiszor — mostohá­nak bizonyult a művészelőadások igazgató­ságával s igy természetesen a színészek­kel szemben. Miután a tűzrendészeti bi­zottság semmi lényeges kifogásolnivalót­­nem talált a csodaszép és hangulatos helyiségen, a városnál előkapartak egyi­k régi rendelkezést, amely szerint, ha vala­mely helyiség — ez esetben vendéglő — megváltoztatja jellegét, az engedély meg­adása, vagy megtagadása nem a kerü­lettől, hanem a központtól függ. A köz­­pont pedig, — nem lehet tudni miért­­— nem adta meg az­ engedélyt és a­ nagyi szimpátiával várt bemutató egyenlőre pár­napos halasztást szenvedett. A Faun igazgatósága és tagjai ter­mészetesen a legnagyobb izgalmak óráit élték és élik át. Hiszen már maga egy premier is fokozott izgalmat jelent,­­hát m­ég egy új vállalkozás első­­be­mutatkozása. S most még a bemutatkozás felé is akadályok gördültek. A színészek lelkében persze még öt per­ccel a meg­hirdetett kezdés előtt is erősen élt a hit, hogy a hatóság szíve meg fog eny­hülni. Hiszen nem lehet egy hatóságnak sem célja, hogy akadályokat gördítsen­­egy olyan vállalkozás útjába, amely több, mint harminc színészembernek ad kenye­ret. A mai, igazán szomorú helyzet mellett­­csak örülnünk kellene, hogy van még vállalkozási kedv és van még lehetősége­­a tisztességes munkával való pénzkeresés­nek. Szilárdan hisszük, hogy mire e so­rok megjelennek. Kiderül, hogy nyitott­­kapun döngettünk, mert a városnak is­­el kell ismernie, hogy nem a paragrafus a lényeges, hanem a színészek érdekei­. S hogy az új vállalkozásnak a főváros nem vallja kárát, arra vonatkozólag legyen elég annyi, hogy­ a Faun csak a jegyek után napi huszonkétezer korona vigalmi adót fizet a főváros pénztárába. A kétségbeesés természetesen még az izgalmak perceiben sem hagyta nyugodni­­a tréfás szellemeket. " , — Hogy faun? — kérdezték Lénárd direktort, aki ezerágú elfoglaltsága mel­lett is lelkesen vezette tovább a próbákat. Egy sarokban Petress Juci, Gerőffy Böske és Fazekas Erzsi, a Faun szépségei diskuráltak. Virágh Jenő odaintette Kő­váry Gyulát és igy szólt:­­ — Látod, ahol ilyen nimfák vannak, i­tt érdemes faunnak lenni. Közben elérkezett a nyitás ideje, a hatóság szíve még mindig nem enyhült, ellenben a közönség, amely már négy­­napra előre elkapkodta a jegyeket, tó­dult le a remek helyiségbe. Hiába hirdette a pénztár fölé kitett tábla, hogy az elő­adás elmarad, a közönség elfoglalta az elegánsan fölterített asztalokat s minthogy ia Faun tulajdonképen vendéglői helyi­ség, a megnyitó közönsége legalább var­csorázni akart, ha már a műélvezettől elesett. Az igazgatóság is hamarjában ke­délyes oldaláról kezdte nézni a dolgot. Hiszen azzal a ténnyel, hogy a vacsorázó közönségnek joga volt a vendéglőben ma­radni, újabb bizonyságot kapott a fen­álló hatósági rendelkezések abszurditásá­ról. Hiszen legalább is mulatságos, hogy abban a pillanatban, amikor a Faun helyisége csak vendéglő, a vendéglősnek jogában áll a közönséget korlátlan szám­ban bebocsájtani és semmiféle hatóságnak sem jut eszébe a helyiség iránt érdeklődni. De mihelyt művészelőadásokkal teszik vál­tozatossá a közönség óráit, már négyféle hatóság is ott lábatlankodik. A színészek tehát elkeseredésükben szin­tén helyet foglaltak a terített asztalok mellett, Székely Aladár karmester pedig leült a zongora mellé, mert a zongorázást viszont nem tiltja meg semmiféle ható­sági intézkedés. Sőt azt sem, hogy valaki, aki zongoraszó mellett mulat, a saját asz­talánál el ne énekelje a kedvenc nótáit. Így t­örtént, hogy Sándor Stefi vacsorázás közben, a vendéglős közönség tomboló tetszésétől kísérve, leénekelte slágerszámait, köztük Kálmán Jenő és Grósz Alfréd nagy népszerűségre számot tartó kupléját, a Zoro Wa Huru-t, majd Pázmán elénekelte­­a Tatárjárás negyedik felvonásának ugyan­csak Kálmán Jenő és Grósz Alfrédtől szár­mazó pompás mulató nótáját, a Rececé­ t,­­amelynek refrénjét az egész közönség együtt énekelte Pázmánnal: Recece, ma szörnyen megjárom, Recece, a hajnalt megvárom, Recece, busulni lehet-e, Sötétben ez minden gond, és bánat fekete! Éjféltájban az Újságíró-napról hazatérő közönség olyan tömegben lepte el­­ a helyiséget, hogy a Faun-kagsztó­ban is izsúfolva volt minden hely. Gilliemot mes­ternek, a Drechsler vendéglősének elegáns, frakkos pincérei villámgyorsan dolgoztak. A kuglizóban maga Grósz Alfréd ült a zongoránál és bravúros játékával meg­újuló tapsra ragadta a közönséget. Sán­dor Stefitől már talán tizedszer köve­telték a Zoro­wa hurut és így esett, hogy a Faun két slágerszámát már szél­tében-hosszában dúdolják Pesten, holott a bemutató még le sem zajlott. Ugyanez az élet zajlott le a Faunban vasárnap este is s az előjelekből ítélve, a közönség még a bemutató előtt ked­vencévé avatja a főváros legjobb helyén létesült új vállalkozást. SZÍNHÁZI ÉLET 14

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék