Színházi Élet, 1923. március 25–31. (12. évfolyam, 13. szám)
1923-03-25 / 13. szám
49 SZÍNHÁZI ÉLET Faragó Géza Ha néhány év előtt megszavaztatták volna Budapest népét, hogy ki a legötletesebb és legismertebb pesti humorista, akkor, legnagyobb meglepetésre, az első díjat nem színész nyerte volna el, megbukott volna Rátkai Marci is, a kis Rott is csak harmadik vagy negyedik helyen végzett volna, az első díjat a közvélemény túlnyomó többsége egész bizonyosan egy festőnek, Faragó Gézának ítélte volna. Nem volt népszerűbb, mulatságosabb, ötletesebb figurája a békebeli Pestnek Gézánál, mindenki szerette, s ha feltűnt valahol, nyomában vidámság, harsogó kacaj és öröm szállt a lelkekbe. Aztán jött a háború, jöttek a forradalmak, Gézáról nem igen lehetett hallani. Itt-ott feltűnt egyszer-másszor a korzón, színházi páholyokban, budai nyári vendéglők udvarán, csak ritkán találkoztunk már az ő különös, groteszkül érdekes fejével. Beszélni azonban nem beszéltetett magáról. Azt mondták róla : dolgozik. Igazán kár, hogy még az ilyen nagyszerű ember is dolgozik, hiszen a munka nem mulatságos, a dolgozó ember unalmas. Vajjon milyen lehet a dolgozó, csendes Faragó Géza, milyen az, amikor Géza komoly? Most itt erre a kérdésre a felelet. Hosszú hallgatás után gyűjteményes kiállítást rendezett Faragó Géza, kiválogatott negyven darab képet festményei közül és egy kis kollekcióba foglalva bemutatta a Nemzeti Szalon helyiségeiben. Negyven kép a Szalon falain, negyven válasz arra, milyen lehet a komoly Faragó Géza. És ha válaszolni akarnánk arra a kérdésre, ki ma a legkomolyabb ember Pesten, akkor önkéntelenül is újból Faragó Géza kerülne ki győztesen a szavazásból. A mostani kiállítás olyan meglepő, annyira súlyos új egyént mutat be, hogy ember legyen, aki ebből a negyven képből ráismer a régi Faragó Gézára. Hová lett a legvidámabb, legkedvesebb bohém ? ! Egy komoly, sőt néha-néha szinte komor lélek víziószerű álmai ragyognak felénk a tavaszi verőfényben égő falakról, egy vajúdó, vergődő lélek színlátomásai. Képek, amelyek hol egy ábrándos poétaszív harsogó álmait, hol egy áhítatra borult aszkéta lázas vergődéseit tükrözik felénk, nyugtalanság, forrongás, emésztő, lázas belső tűz, súlyos problémák, nagy akarások, az anyag rettenetes küzdelme a kifejezés elementáris erejével : művészet, egy harmonikus léleknek a megtisztulás keresésében való elemi kitörése az, amit ez a negyven kép mond a szemlélőnek. A kiállítás katalógusa elmondja, hogy Faragó Géza 1877-ben született, vagyis, hogy ebben az évben már negyvenhét esztendős lesz Faragó. Hitetlenkedve olvassuk ezt s ha a katalógus nem volna olyan komoly és szigorúan pontos mint amilyen, el se hinnők. Hogyan ? ! Hisz, aki ezeket a képeket festette, az még egészen fiatal ember, az most talált rá saját magára s akkora perspektíva, oly nagy út van még előtte, hogy az szinte végeláthatatlan . Elmondja még azt is a katalógus, hol és mennyit tanult, kinél dolgozott s milyen díjakat nyert eddig Faragó. Van valami azonban, amit a Színházi Élet olvasói jobban tudnak, mint a katalógus s ez az, hogy milyen nagyszerű díszlettervező és milyen ötletes kosztümrajzoló is egyúttal. Ezt mi már jobban tudjuk, évek hosszú során át láthattuk a budapesti színpadokon Faragó Géza csillogó szellemének varázslatos alkotásait, amelyek legutóbb a Blaha Lujza Színház és a Fővárosi Operett Színház színpadjain kápráztatták el a nézőt. Szinte resteljük, hogy Faragó Gézát, annyi nagy siker osztályozását most, negyvenhétéves korában újra fel kell fedeznünk, minekutána mér annyiszor felfedeztük. De ő az oka, mi nem tehetünk róla, mert jelenik meg oly káprázatos, oly csillogó formában ? ! Felfedeztük tehát ismét Faragót, de erős a gyanúnk, hogy nem utoljára. Attól tartunk, hogy Faragó Géza még annyi sok újat, oly sok meglepetést tartogat a tarsolyában, hogy kénytelenek leszünk újra meg újra felfedezni igazat adván az alaptételnek, hogy az igaz művész útjában nincs megállás, nincs stagnálás. Pláne faragónál. Kitellik tőle, hogy més tartogat részünkre pár meglepetést. Legyen szerencsénk. FARAGÓ GÉZA