Színházi Élet, 1924. november 9–15. (14. évfolyam, 45. szám)
1924-11-09 / 45. szám
176 "színházi flot ája! Feri bátyám majd megtartja! Szegeden decentralizálni akarják a magyar irodalmat Aznap a szegedi újságok hasábos cikkeket közöltek a magyar irodalom decentralizálásáról, vastag betűkkel, feltűnő helyen történelmi, irodalmi, esztétikai, természettudományi, néprajzi előadások programját hirdették. Nyilakozott a helyi hatalmasságok apraja-nagyja, a korzón ez volt az aktuális beszédtéma és talán erről beszélt a nebulóknak a két szegedi gimnázium többre érdemes irodalmi tanára is. Mindenki beszélt akkor Móra Ferencről, Szeged Jókaijáról, mindenki csak így emlegette : — Hja, a Feri bátyám majd megtartja ! Mert Móra Ferencre gondol mindig — mindenki Szegeden, ha olyan dolgot akar csinálni, amihez maga sem ért. A Feri bátya majd útbaigazítja, a Feri bátya majd megtartja a történelmi, irodalmi, esztétikai, természettudományi, néprajzi előadásokat, akár egymásután való napokon is — ha minden kötél szakad. Feri bátya ezalatt a Tisza partján egy hűvös, a ,,közművelődésnek" szentelt kőpalota könyvekkel, kitömött kanárilkkal és ecetbe áztatott Valisnera spirálisokkal megralkott szobájában ül és dolgozik. Mindig dolgozik. Dolgozószobájának ajtaja mindig nyílva áll. Talán szimbólum ez. A valódi, igaz tudós szimbóluma, akihez akárki bemehet és vihet tőle annyi tudományt és jókedvet, amennyit akar. Mert Móra Ferenccel, a hét tudományok és a költészet mesterével komolyan beszélni nem lehet. Ha valami nagy problémát próbál valaki felvetni, és súlyos, igazságos feleletet vár, rendszerint valami jól sikerült adomával, történetecskével oldja meg a kérdést Móra Ferenc. Az arca mindig mosolyog, mindig derűs és apró, kedves szemeivel kíváncsian néz a kérdező arcába. Mikor megkérdezem, hogy mit várnak az irodalom decentralizálásától — mosolyog . — Erre csak azt mondom, mint mikor a Kis Maratot fordítottam — felelte Móra. Tonelli a társfordítóm, velem együtt ugyanis annyit ért a zenéhez, mint ama bizonyos tyúk az ábécéhez. Mondom, csináltunk egy rendes operafordítást — zenei tudás nélkül. Tehát a zenére való tekintet nélkül jó, magyaros verseket faragtunk. Egyik próbán azután egy ilyen sort énekelt a tenorista — és akkor kielégítve lesz. Összenéztünk Tonellivel, de egy szót sem szóltunk. A rendező „illetéktelenül" újra faragta a versünket. Hát én ezt mondom a bizonyos decentralizálásról. Mosolyog, szürrke haja kissé homlokára esik. A pipája után nyúl. Lassan, tempósan megtömi. — De azért ne higyje, folytatja — hogy a zenét nem lehet megtanulni. Dehogy nem. Tanulok én ilyen öreg fejjel is. Panka lányom szorgalmasan tanít, így voltam valaha a Hát az sehogyan rajzolással se ment. Mikor idekerültem a múzeumba, hát a régészeti naplóba mindig be kellett rajzolni a felfedezett leletet. Akkoriban a boldogult Tömörkény István volt a múzeum igazgatója, s mint ilyennek, természetesen legfőbb büszkesége a régészeti napló volt. Tömörkény pompásan, tisztán kaligrafált és rajzolt. Én természetesen nagyon nehezen kezeltem a tust és eleinte bizony sok disznót ejtettem a naplóra. Ha valami nagy vendég jött, Tömörkény mindig elővette a naplót és büszkén mutogatta. De ahányszor az én rajzomhoz ért, sohasem mulasztotta el megjegyezni : — Ezt Móra Ferenc kollegám rajzolta ! De aztán nagy szorgalommal megtanultam rajzolni. Az algyői templomban talált kőkorsót úgy odapingáltam, hogy még a könyvtárosom is megcsodálta, pedig ritkán csodálkozik. Tömörkény egy ideig nézte és csak hümmögött. A legközelebbi vendégnek már nem mondott a rajzokhoz semmiféle kommentárt. Kedves történet a következő : az — Nézd — mondta egy grafológus — ha ember életkörülményei megváltoztak, megváltozik az irása is. Látod, 1917 előtt, mikor még nem voltál a múzeum igazigatója, tehát jóval kevesebb dolgod volt, milyen nyugodt az irásod. Most pedig ideges és vibráló. Én pedig nem árultam el, hogy 1917 előtt Tömörkény vezette a régészeti naplót. Stób Zoltán, MÓRA FERENC