Színházi Élet, 1924. november 16–22. (14. évfolyam, 46. szám)
1924-11-16 / 46. szám
XIV évfolyam 1924. november 16-tól november 22-ig 46. szám SZÍNHÁZI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI HETILAP FELELŐS SZERKESZTŐ: INCZE SÁNDORL" * * BAJOR GIZI Irta: Heltai Jenő Nem vagyok szerelmes a darabjaimba, nem szédülök el tőlük, csak addig érdekelnek, izgatnak igazán, amíg írom őket. Kétszer-háromszor is átírom egy-egy színpadi munkámat és amikor befejeztem, mindig az az érzésem, hogy tulajdonképen most kellene kezdenem. Mennél többször hallom a próbákon, annál fokozottabban érzem ezt , annál világosabban látok minden hibát és fogyatékosságot és az utolsó pillanatig javításokkal, betoldásokkal és kihagyásokkal gyötröm azokat a szerencsétlen színészeket, akik szerepet vállaltak benne. Megérkezek egy olyan ponthoz, amikor hallgatni sem bírom többé mondataimat, olyan üresen, hamisan hangzanak. Nincs türelmem ahhoz, hogy a próbát végigszenvedjem és darabjaim premierején a társalgóban, vagy a portás szobájában szoktam pipázgatni. Egy fél felvonásra, egy-egy jelenetre néha dek a kulisszák bemerészkemögé, de aztán gyorsan menekülök. Én vagyok az a jószívű ember, aki részletekben vágja le a kiskutya farkát, hogy ne fájjon olyan nagyon. Bajor Gizinek köszönhetem azt, hogy ezúttal hálásabb és türelmesebb közönsége voltam saját darabomnak, mint lenni szoktam. Az ő révén ismerkedtem meg újra a Masamód-dal, amelynek már csak fájdalmas, szép emléke élt bennem, mint egy hervadt virágé, egy elmúlt fiatalságé. A kritika, amely mindig izgalmas volt hozzám, megállapította, hogy a Masamód elhalványodott és megkopott az idők viharában. Én, Bajor Gizi alakításán keresztül frissnek, fiatalnak és üdének láttam és — mivel nincs okom arra, hogy a kritika hozzáértését és jóindulatát kétségbe vonjam — kétségtelenül Bajor Gizit láttam ilyennek, nem a darabot, örülök ennek, mert így bátran beszélhetek Bajor Giziről, aki nem a Masamód-ot fedezte föl számomra, hanem Bajor Gizit, így talán elhiszik nekem, hogy most, amikor bokrétáim akarom kötni mindazt a szépet, amit e körül a fölfedezés körül láttam, nem a megbabonázott szerző elragadtatása lelkesít hálás és virágos bókokra, hanem őszintén együtt tapsolok minden becsületes nézővel. Valóban , olyan önzetlenül gyönyörködtem Bajor Giziben, mintha nem is az én Masamód omat játszotta volna, a színésznőtől nem láttam a darabot, a sok tavalyi színtől a kopást és hangjának muzsikájától nem hallottam a szöveget. Számomra mindegy volt, hogy mit mond. Én magam érttettem meg vele , nem fontos, hogy pontosan a szerepét mondja-e, a figura, amelybe életet lehelt, az első pillanattól egységes és tökéletes olyan volt, annyira semmiféle élő élet volt, hogy írói kitalálás nem tehette volna elevenebbé és gazdagabbá. Az ő Masamód-ja nem az enyém — az övé, — hosszú idők óta a legnagyobb színházi élmény számomra. Irigylésre méltó író az, akinek elképzeléseit ez a színésznő valósítja meg. Milyen egyszerű és közvetlen, mindent tud és mindent mer ; nézése, hallgatása, beszéde, mozdulatainak macskaszemi gráciája, fiús jókedve, csillogó okossága, fölszabadultsága, angyali szelídsége és veszedelmes bukája , csupa ellentmondás és csupa összesimulás egy hallatlanul dús művészi és asszonyi egyéniségben, egy nagyszerű teremtő szellemben, amelynek ereje és zsenije szerepről-szerepre mindjobban ki fog bontakozni. Bajor Gizi művészete nem időhöz kötött, ez a színésznő addig maradhat a színpadon, amíg neki tetszik. Százéves korában ugyanolyan diadalai lesznek, mint mindig azt fogjuk tőle kapni, ami a ma : mert színpadon legbecsesebb : az embert, az életet. BAJOR GIZI