Színházi Élet, 1925. január 4–10. (15. évfolyam, 1. szám)
1925-01-04 / 1. szám
5ft ijény, valami félig pesti, félig vidéki, furcsa-mulatságos keverék): Misi néni... Sári : Elment. Géza : Ki az ? (Meglátják egymást.) Mind a ketten (csodálkozva) : Nahát! Géza (zavartan) : Jónapot. (Nézi a lányt.) Sári (ugyanúgy) : Jónapot. (Nézi a fiút.) Géza : Mit.. . mit tetszik úgy nézni... a kisasszonynak rajtam. Sári : Nem én nézek, maga néz úgy, mintha még sohase látott volna . . . Géza : Hát. . . hogy most egyszerre . .. ilyen felöltözve láttam meg . . . attól zavarodtam meg egy kissé . .. Nahát, ha az utcán látom, nem ismertem volna meg. Sári : De én se magát. (Egyre nagyobb érdeklődéssel nézi a fiút.) Géza : Biz isten, másnak képzeltem. Sári : De én is magát. Nahát. (Nézik egymást, barátságosabban.) egyre Sári : Pedig már két hete állunk itt a fa alatt. (Géza : Tizenhat napja. Sári : Nahát ! Géza : Hát igazán , az ember elcsodálkozik. Sári (enyhe kacérsággal) Miért ? Milyennek gondolt ? Géza : Csak olyan kisasszonynak, mint ezek a többiek, akik idejárnak. Most már megmondhatom, azt hittem, ha felöltözik, éppen olyan ronda lesz, mint azok kifestettek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen. Sári : Milyen ? Géza : Hogy ilyen szép rendes. Nem gondoltam volna. f (Szünet) Sári (nagy elismeréssel): Maga meg úgy néz ki, mint valami tisztességes iparosember. Géza (büszkén) : Minthogy • Mindig is az voltam. Péklegény, az is vagyok. Sári (feltekintve rá): Péklegény ? Géza : Az. A Soroksári uton. Sári (csalódva) : Pesten? Azt hittem, vidéken. Ha így fel van öltözve, olyan tisztességes arca van. Géza (kihúzva magát): Hát hiszen, ha Pesten születitem is, félig mégis vidéki vagyok, mert az édesapám rendőr volt. Hát a maga édesapja mi volt ? Sári : Az, a hordár. Géza (jóakarattal) : Lássa, az hasonló fog SVA SZÍNHÁZI ÉLEt lalkozás. Egyik is egyenruhás, másik is. Egyiktől is megkérdik : merre van a Nyulutca, másiktól is. Sári : Mégis más a hordár, más i a rendőr. Géza : Van különbség, nem mondom. A rendőr az út közepén áll, a hordár meg a sarkon. Aztán még a valláskülönbség. Sári : Nem. Az én apáim Ikraitiboikus volt. Géza (csudálkozva) : Nem volt zsidó ? Hát akkor hogyan kapott engedélyt arra, hogy hordár legyen ? Sári : Mert ha megnövesztette a szakállát, mindenki zsidónak nézte. Ez volt a szerencséje. Géza : Hát ez szerencse ! Sári : Éppen a szép nagy szakálla miatt került ide is. (Hirtelen.) Mondja csak . . . (Elhallgat.) Géza : Mit ? Sári : Hát maga hogyan került ide ? Géza : Kórházból. Egyszer állok a kemencénél, fogom a lapátot, hát egyszerre irtó fájdalmat érzek itt az oldalamban. Elengedem a lapátot. Hát a fájdalom is elenged. Megfogom a lapátot. Újra belémkap a görcs. „Ejnye, a lapát istenit !" — mondom a kollégámnak, — „ennek a fele sie tréfa". Kórházba már úgy vittek, de olyan büdös fájdalmaim voltak, hogy csak úgy nyögtem. Mikor a kórházba érünk és visznek az orvos elé, olyan pechem volt, hogy addigra elállt a fájdalom. Hát erre lefektettek és azt mondták, várnak egy napig, míg megtudják, hogy vakbélgyulladás-e vagy csak vakbélimitáció ? De az éjszaka úgy belém futott megint a fájás, hogy már vittek is az emeletre, a hűtőterembe. Sári : Borzasztó ! Géza : Bizony. — Mikor aztán már gyógyulni kezdtem, egyszer csak odaáll az ágyam mellé egy úr, olyan hosszú haja volt, olyan hosszú, amilyen a kisasszonyoknak van, ha rövid hajat hordanak. Azt mondta, hogy ő a szomszéd ágyban feküdt és festőművész és hogy éppen ilyen jó magyar katonaarcot keres, mint az enyém, hogy úgy értsem ezt, hogy le akar pingálni, aztán még meg fizetne érte jól. Hát le is festett, katonasapiskában, meg anélkül, meg zászlóval, meg anélkül. — még sisakban is. Igy kerültem ide. Aztán már el sem engedtek. Nem tudom, eliiszi-e a kisasszony, de vagy busz-