Színházi Élet, 1925. április 12–18. (15. évfolyam, 15. szám)
1925-04-12 / 15. szám
XV. évfolyam 1925 április 12-től április 18-ig 15. szám /ZINtiÄZI.IRODALMI MŰVÉSZETI HETILAP • /ZIMÁN ELEI * FILELi/ SILEFJKE/ZTÖ: INCZE/ANDOR m W—m—mmmmmmm—immmm SZINÉSZHÁBORU IRTA: RÁKOSI JENŐ Mikor én színigazgató voltam, egyszer Blaháné, társaságunk bokrétájában fejedelmi rózsa, tavasz végén félévre visszavonult a színpadtól. Én pedig az akkori ,,Szini Tanodából" kiszemeltem magamnak egy igen szép hangú és temperamentumos, fiatal növendéket, hogy addig is legyen primadonnám. Mert mi akkor télen-nyáron, egész esztendőt át játszottunk a Népszínházban. Az én kis kezdőm bevált, annyira, hogy hamarosan fejébe szállt a primadonnaönérzet, s egy napon, már estefelé, megtagadta, láttam, hogy komoly ok nélkül, a föllépést. Én szerencsére találtam argumentumokat, melyek az utolsó pillanatokban a kis makrancost jobb belátásra térítették. Ő pedig, ha már az igazgatójának tett igazat nem neki, a közönségen vett bosszút. Oly kedvetlenül s hanyagul játszott, hogy végre is felmentem a színpadra és a színfalak mögött ekképen szóltam hozzá: fözsike lelkem, ha magának rossz kedve van (mert hogy a színészek többet táncolnak rosszkedvükben, mint jókedvükben) és táncolni akar, hát az Istenért, táncoljon az igazgatója és ne a publikuma fején. De még az igazgatóén is csak akkor, ha már a közönség a tenyerére vette. Erzsike szót fogadott és igen szép karriert csinált. Gondont, egyike volt az első magyar énekesnőknek, aki elment — természetesen tapsért — a tengerentúlra is. Ma már sokan járnak oda, de inkább a dollárokért. Jaj, azóta nagyot fordult a világ. Akkor két színházunk volt a fővárosban, ma Budapest a világ egyik elsőrendű színházi városa és ma már színészeink nem a közönség, nem is a direktorok, hanem mint a mai példát mutátja, egymás fején szeretnek táncolni. Van a mi színészetünknek egy országos szervezetük s én az elcsüggedés egy nemével nézem a háborúságot, mely a szervezetet dúlja. Elégedetlen tagok, elégedetlen vezérek, lemondások, jelölések, ülések, gyűlések, értekezletek, pletykák és szószoklatok, mintha csak az országos politikát vették volna mintaképül. Természetesen én az ő vitáik érdemébe bele nem megyek. Engem nem érdekel se Péter se Pál igaza ngemet a magyar színészet békéje és sem érdekel. Békételenséggel, visszavonáss alkotni nem lehet, csak rombolni.. Kockáztatni azt is, ami van. Egyszer Németországban divattá lett azon veszekedni, hogy melyik nagyobb: Goethe-e vagy Schiller. Mikor a dolog Goethe fülébe ment, így szólt: Szamarak, veszekednek ahelyett, hogy örülnének, hogy két ilyen legényük van. Hallom színészeink tusáiban a két nevet: Hegedűsét, aki lemond és Odryét, akit kandidálnak. Én azt tartom, ha egyszer akármelyiket a kettő közül megnyerniük sikerült, csak egy erényt lenne szabad ismerniök, azt, amely megtartaná az elnöki díszben választottjukat az „emberi kor legvégső határáig". Mert különb forgót kocsmájukra ugyan honnan vegyenek. Mind a kettő dicsősége művészetének, dísze é színésztársadalomnak, tekintély és tisztelet tárgya a társadalom minden rétegében; tanítómestere nem a színészakadémiáknak és iskoláknak, hanem a színpadról és művészei adeptusainak és a közönségnek egyaránt. Mert nem az az akadémia, ahol a fiatalság tanul professzoraitól, hanem a színpad a legfőbb egyetem és akadémia, ahonnan a színész tanítja a közönséget az életre: tanít ízlést,