Színházi Élet, 1926. január 3–6. (16. évfolyam, 1. szám)

1926-01-03 / 1. szám

Szeretném, ha ez az irásom, amely Zilahy Lajos új darabjáról szól, egyszerű és meleg lehetne, mint egy kéz­szorítás. Mert ennek a darab­nak a közönség része-világsiker dukál, fontsterling, dollár,­­ka, frank, de a kollegák részéről köz­­blen, meleg baráti üdvözlés. És ez y, irigylésre méltó szerencse, mert a ipadi szerző többnyire az egyikről­ytelen lemondani a másik kedvéért. Mnt ahogy az ember nem tud egyszerre­­ érj és fidélis cimbora lenni a vendég­asztaltársaságban. Akit a pajtások húr­ja fogadnak, az otthon sírva találja a vegét. De Zilahy Lajos kivételes szerencséjű fiatalember. (Megjegyzem, a fizikai struk­túrája ha nem is predesztinálja rá, de ki­válóan harmonizál a romantikusan előre­törő pályafutással.­ E darabjával olyan­­ szerencséje, mint azoké a mozistároké akiknek szédületes engagement-jukka szemben csak az az egy kötelességük van hogy olyanok maradjanak, amilyennek Isten megteremtette őket Mert világos, hogy Zilahy Lajos „A ze­nebolwcok"-ban tisztán a maga gyönyö­rűségére liritált, mint amikor a zene­művész odaül a zongorájához és elábrán­dozik a billentyűkön, amikor senki se hallja. Biztos, hogy hallatlan erőfeszítés­sel rászánta magát a legnagyobb fény­űzésre, ami fiatal költőtől kitelhetik, hogy lehunyt szemmel lerázza magáról a kon­cessziókort, amelyeket a közönség, a szín­pad parancsol az íróra, hogy a maga le- BAJOR GIZI és FORGÁCS ANTAL — „Zenebohócok"

Next