Színházi Élet, 1926. január 24–30. (16. évfolyam, 4. szám)
1926-01-24 / 4. szám
UlUU V színházi élet A mienk volt. Pedig lehetett volna az egész világé, — művész hazája a nagy világ — fejedelmek és országok ünnepelték, de ő a mienk volt, mint ahogy mienk a szellő, amely végigsuhan az Alföld rónáin, a pacsirta éneke, amely ott zeng az arany vetés felett, a délibáb, a rét ezerszinű virágjának illata és a keresetlen, egyszerű dal, amelyet szerelmes szívű lányok és legények küldenek a kék égbe. A mai generáció fiataljai, az utolsó emberöltő neveltjei alig-alig ismerték, hiszen csak ritka ünnepnapokon lépett a színpadra az utolsó harminc év alatt. 1806-ban határozta el, hogy visszavonul a színpadtól, hogy elhagyja és el is hagyta, — már amennyire elválhatik valaki attól, ami az élete, a gondolata, minden idegszála. Nem ismerték a fiatalok. De az öregek, akik látták Finom Rózsit, Titilla hadnagyot, a asszonyságot meg a többi alakítást, az öregedők és az öregek: kigyúl az arcuk, s a fiatalok csodálkozva bámulják, mint ragyognak fel a fáradt szemek, mint üil mosoly az ajkak ráncaira, mint kezdenek el beszélni, lelkesen, fiatalon, boldogan, mint sóhajtják dérálmokon maguk elé elmerengve szép tánaz édes nevet: Blaháné! Az volt ő a színpadon, ami Petőfi a költészetben, Jókai az elbeszélő-irodalomban és Munkácsy a festészetben. A korszak, amelyet ők fejeztek ki, elmúlt. A népies-nemzeti irány, amely Petőfivel kezdődött meg tulajdonképen, új formákat kapott, átalakult. De megteremtette a művészet minden ágában a maga halhatatlanjait, s a színpadon Blaháné tette halhatatlanná. De a színész mindig tragikus hős, még akkor is, ha operett-, szubrett-, vagy népszínműénekesnő. Petőfi verseit, Jókai regényeit mindig fogják olvasni, Munkácsy Mihály monumentális nagysága évszázadok múlva is kápráztatni fog, de Blaháné alkotásai eltűntek, elszálltak vele együtt. A színész a legboldogabb a művészek közt, mert senki sem kapja meg oly közvetlenül a sikert, mint ő. S a színész a legboldogtalanabb, mert a sors kegyetlenül fizet ezért a sikerért: elviszi a sikert, mint ahogy elviszi a lelket a testből. A miénk volt. „Soha művész, vagy művelt ember nem volt, kinek minden szavában, minden mozdulatában annyi magyarság nyilatkozzék meg, mint őbenne" — írja Liszt Ferencnek Haynald Lajos, a nagynevű kalocsai érsek, egyik levelében. Ha a francia lélek megnyilatkozására gondolunk, ugy Yvette Guilbert képviseli a legtisztább francia bájt, azt, amely megtestesíti a francia nőt és a francia lelket. A magyar báj és a magyar lélek kifejezője minden időkre — Blaháné marad. És magyarsága mellett mégis abszolút művésznő. Egy bécsi igazgató Bécsbe csábítja. „Melyik színházba?" kérdi mosolyogva Blaháné és a bécsi direktor elragadtatta felek: „In welchem Theater? Wir bauen für Sie ein Theater." És amikor Párizsban fellép, a „Figaro" kritikusa így szól hozzá: „Szép asszonyom, jöjjön ki Párizsba és tanítsa meg a francia színésznőket, hogyan kell francia operettet játszani." Szókimondó *