Színházi Élet, 1927. augusztus 14–20. (17. évfolyam, 33. szám)

1927-08-14 / 33. szám

24 S­Z­I­N­H­Á­Z­I É­I. E­z N­a vannak all round atléták, miért ne lehetné­nek all round költők is? Íme itt van Farkas Imre, aki lírai poéta, szerző, no­vellista és regényíró egy személyben, ha kell cikk­író, ha kell muzsikus és mégis mindenben egész em­ber. Ha lehetne irodalmi pentatlont rendezni, föl­tétlenül ő vinné el a baj­noki címet. Farkas Imre most éli termékenységének legszebb idejét. Derűs életfilozófiája hétről-hétre két lap hasáb­jain ontja pompás a per­szóit az életről, egészség­ről, szerelemről és fordula­tokban gazdag sorsunk ezer problémájáról. A költő t gyelmekkedélyét az érett férfi bölcsességének ara­nyával zománcozta be. Lí­rikus és humorista, de hu­morának nem heiyei éle, inkább mikszáthi méze van. És van teljes hite, magabízása, rugékonysága, lendülete. Az idők és ese­mények enerváló hatását könnyedén rázta le izmos, munkabíró vállairól, okos­ságában is örök gyermek, örök optimista, olyan, ami­lyenné a világot szeretné átformálni. Farkas Imre legújabb re­gényét, a Takács Sisterst a Színházi Élet szerezte meg. Biztos, hogy a két világot járt budai lány bájos tör­ténete sok örömet fog sze­rezni a Színházi Élet olva­sóinak. De adjuk át a szót magának Farkas Imrének, aki új munkájáról ezeket mondta: — Miért nem Takáts nő­vérek, miért Sisters Ta­káts? — kezdtük. — Mert ezen a néven ismerik őket nemcsak ide­haza, hanem künn a nagy­világban is. — De hiszen magyar lá­nyok, Budán laktak a Vár­ban. — Úgy van. Szép sudár magyar lányok. Csak ők képesek ilyen karrierre, csak ők képesek arra, hogy be­olyongják a nagyvilá­got és úgy térjenek vissza, fehér, illatos, tiszta virág­ként, ahogy elindultak. — Van a történetnek va­lami alapja? Van. Egy csomó levél. Az első még Pestről kelt, aztán Bécsből, Montekarlo­ból, Nizzából és­­ Indiá­ból. Kitűnő stílusuk van. Mindig örömöm telt ezek­ben a nagyszerű levelek­ben. — Melyik volt az az utolsó levél? — Egy eljegyzési kártya. Az idősebbik Takáts-leány eljegyzési kártyája. Akkor határoztam el, hogy meg­írom a történetüket. Mert ez a történet jobban bizo­nyít az én meggyőződésem mellett, mint bármi más. — Mi az ön meggyőző­dése? — Az, hogy az Úristen meghatározza a születésünk napját és a halálunk pil­lanatát. De abban az in­tervallumban azt tesszük a lelkünkkel, az életünkkel, amit akarunk. — Szóval, mindenki tarsolyában hordja a mar­a­sallbotot. — Ha a boldogságot, a boldogulást marsallbotnak hívják, akkor igen. — S hogyan lehet ezt megszerezni? — Egy, ahogyan a Ta­káts-lányok. hondorniával, Tisztességgel, vidámsággal és optimizmussal. Minde­nek fölött pedig energiával. Testi egészséggel és lelki egészséggel. — Nem udvarolt vala­melyiknek, hogy ilyen szé­pen beszél róluk? — A Takáts-lányoknak nem lehet udvarolni. Csak feleségül lehet őket venni... Annyit azonban elárulha­tok, hogy gyöngém ez a két vidám, magas term­etű, égőszemü leány. Két virág­szirom a mai nyugtalan, bolond forgószeles világ­ban. Láttam, amikor a vi­har fölkapta őket, eltűntek a szemem elől, nyugtalan melódiák, néger charleston­taktusok modern mással, a roulette táncrit­csont­golyójának misztikus csör­gése festette történetük alá a melodrámát. És a forgó­szél ide letette őket szépen, finoman, gyöngéd kézzel újra előmbe ... Többet nem árulok el róluk! Mert hi­szen a többi már a mesé­hez tartozik ... és a mesé­ből pedig nem árulok el semmit! Csak annyit tudok mondani ismételten róluk, hogy nagyon szeretem őket és nemcsak a tollammal, meg a fantáziámmal, ha­nem a szivemmel is. PARKAS IH1E U­J N­ÛÎMIl <A SÜ­NHall É­L­ET SIEHT ISTVÁN SZÁMÁBAN Farkas Imre

Next