Színházi Élet, 1927. december 26–1928. január 1. (17. évfolyam, 52. szám)
1927-12-26 / 52. szám
2 SZÍNHÁZI ÉLET KARÁCSONY Írta: RÁKOSI JENŐ Karácsonyra cikket írni a Színházi Életnek, igen nehéz feladat. A Karácsony tudvalevőleg a Megváltó születésének az ünnepe. Ma pedig mindenki megváltóra vár. És — egyéb, eredendő bűnben fetrengőkön kívül, hogy a magunk eszmekörében maradjunk — megváltóra vár, ha nem is a Színházi Élet, de mindenesetre a színházi élet. Égető problémája ez a mi napjainknak. Hallom, más országokban is kényszerfelszámolás fenyegeti Thália nagyságát, de én természetesen csak a magyar múzsát féltem. Mi annak az oka, hogy a magyar színészet, amely pár évtized alatt oly hallatlan nívóra szökött fel, abban a veszedelemben forog, hogy elveszítse európai elsőrendű szerepét ? Hiszen alig tudunk nagyobb európai városba menni, ahol magyar darabokkal és magyar színművészekkel ne találkoznánk. Tehetségek dolgában kétségkívül a magyar a legtermékenyebb és leggazdagabb. És kell a sikerhez egyéb, mint jó színész és jó darab, ami, hálistennek, nálunk szinte vadon terem és ebben aránylag elsőrendű az exportunk ? A főváros nem képes azt a nagy színházi kultúrát fentartani, amelyet meg tudott teremteni. Maga a főváros is sorvad, mert megszűkült tápláló területe, tehát sorvadnak intézményei is. Sorvad a színészete is. Általános baja pedig minden európai színháznak, hogy új művészeti ágak fejlődtek és nagy népszerűségre tettek szert. Elsősorban a mozi- és a labdarúgóművészet. Mindegyik nagyon igénybe veszi a közönség érdeklődését és zsebét. Ez új helyzetet teremt, amellyel a színészetnek le kell számolnia, ami csak azt jelentheti, hogy a tisztán színművészeti eszközökre kell fektetnie számításait. A cirkuszművészet nem színpadra való, az akrobaták tere sem helyesen a színpad. A film csodás kiállításaival nem versenyezhet a színpadi festő és dekorátor. Ha versenyez, nem sokáig bírja és a rövidebbet húzza. Tehát a szertelen kiállításokról bizonyos mértékig le kell mondania a színpadnak. Forgószínpad s efféle még mindig nehézkes és tökéletlen a film proteusi változatosságával és boszorkányságaival szemben. Vegyék észre, akik színházban dolgoznak, hogy a színpadon mindaz háttérbe szorul, ami régen lényege volt. Ma nem az író, ma nem a színész, ma nem a színdarab és a felsőbbrendű művészet fontos, hanem a sztár, a tánc, a táncos-ének, a görl és— amit mindez jelent: a rendező. Mi ma a leghíresebb színész híve is a — Reinhardt híre mellett, aki ugy szedi össze a színészeket s majdnem ládába rakja, beidomitja s viszi városról városra, mint a minapi talián a maga tökéletes bábuit, sőt viszi Amerikába is. Meddig tarthat ez ? Az anyag korlátolt, a művészet ellenben hatástalan. A vetkőztetésben már annyira mentünk, hogy tovább menni nehéz. Ellenben megkeveredett elméletekkel a dolgozó rendezők neki állanak és kezdik levetkőztetni a régi kosztümös és históriai darabok hőseit és modern ruhában, modern stílusban játszatják Hamletet és más darabokat is, melyek-