Színházi Élet, 1928. február 5–11. (18. évfolyam, 6. szám)
1928-02-05 / 6. szám
11 SZÍNHÁZI ÉLET kort ért Vajda Juli hagyatékában találtatk a költő következő dedikácziójával: „ELFELEJTHETETLEN ANGYALOM ! VEDD EZT A KÖNYVET AZZAL A SZÍVVEL, AMILYENNEL AJÁNLOM, S EMLÉKEZZ MEG ÍRÓJÁRÓL, AKI MIATTAD SIET A HALÁLHOZ S AKIT TE HIDEGEBBEN FOGADSZ, MINTSEM ÉRDEMELNÉ. ÉLJ VIGANI CSOKONAI." Ez az a történelmi mag, amiből a harmadik felvonás meséje támadt, s amit a regény után egyszer „Lábnyomok a hóban" címen meg is írtam egy novellában. A darab igazi mondanivalója azonban, hogy Vajda Juli, a bár kissé fellengős modorú, de alapjában véve nagyon is földön járó és józan polgárleány egész életében és halála után sem tud megszabadulni attól, hogy ne Csokonai Lilláját lássa benne elsősorban mindenki, — ez sem a regényben, sem a novellában nincs meg sehol. Ez az oka, hogy míg a regény hőse Csokonai, addig a darab főszemélye Vajda Juli. Nekem magamnak ez a legkedvesebb darabom. Lehet, azért, mert legtovább foglalkoztam vele, lehet, azért, mert egy-kettő kivételével összes szereplői történeti figurák, akiknek az életébe úgy beleástam magam, hogy néha már azt hittem, hogy ott élek a tizennyolcadik századvégi Komáromban. A történeti hűségre azt szokták mondani, hogy regényben és darabban nem fontos. Én nem így érzem. Ami a történeti tudomásomnak egy műalkotásban ellentmond, az bennem a mű hitelét. Sokkal lerontja érdekesebb és művészibb feladatnak érzem az író számára, hogy a hézagos történeti keretet kitöltse és ezzel a történelmet érthetővé téve, közelebb hozza a közönséghez. Ezt próbáltam megcsinálni a Lillá-ban és a történelmi keretek széttörése nélkül iparkodtam abba belerakni a magam mondanivalóját. Évek óta étek együtt a darabom szereplőivel, velük örültem, vágyakoztam, reménykedtem, csalódtam és bánkódtam s voltak hónapok, mikor rajtuk kívül alig érintkeztem más emberrel. Megszerettem őket és most egy kis szomorúsággal és nagy aggodalommal nézek utánuk, mikor a dolgozószobám csendjéből kirepülnek a világba és a közönség elé lépnek a rivalda fényébe. Megértik-e őket úgy, ahogy én szeretném és fogják-e vájjon őket úgy szeretni, ahogy én szeretem? Most kezdem megérteni, hogy mit érezhetett az édesapám és az édesanyám, mikor annak idején kijelentettem, hogy otthagyom a polgári életet és elmegyek színházi rendezőnek. . Tasnády Ilona Nemzeti Színház: „Ocstony brigadéros" (Kluger felv.)