Színházi Élet, 1928. február 5–11. (18. évfolyam, 6. szám)

1928-02-05 / 6. szám

11 SZÍNHÁZI ÉLET­­­ kort ért Vajda Juli hagyatékában ta­láltatk a költő következő dedikácziójá­val: „ELFELEJTHETETLEN ANGYALOM ! VEDD EZT A KÖNYVET AZZAL A SZÍVVEL, AMILYENNEL AJÁNLOM, S EMLÉKEZZ MEG ÍRÓJÁRÓL, AKI MIAT­­TAD SIET A HALÁLHOZ S AKIT TE HIDEGEBBEN FOGADSZ, MINTSEM ÉR­DEMELNÉ. ÉLJ VIGANI CSOKONAI." Ez az a történelmi mag, amiből a harmadik felvonás meséje támadt, s amit a regény után egyszer „Lábnyo­mok a hóban" címen meg is írtam egy novellában. A darab igazi mon­danivalója azonban, hogy Vajda Juli, a bár kissé fellengős modorú, de alap­jában véve nagyon is földön járó és józan polgárleány egész életébe­n és halála után sem tud megszabadulni attól, hogy ne Csokonai Lilláját lássa benne elsősorban mindenki, — ez sem a regényben, sem a novellában nincs meg sehol. Ez az oka, hogy míg a re­gény hőse Csokonai, addig a darab főszemélye Vajda Juli. Nekem magamnak ez a legkedve­sebb darabom. Lehet, azért, mert leg­tovább foglalkoztam vele, lehet, azért, mert egy-kettő kivételével összes sze­replői történeti figurák, akiknek az életébe úgy beleástam magam, hogy néha már azt hittem, hogy ott élek a tizennyolcadik századvégi Komárom­ban. A történeti hűségre azt szokták mondani, hogy regényben és darab­ban nem fontos. Én nem így érzem. Ami a történeti tudomásomnak egy műalkotásban ellentmond, az bennem a mű­ hitelét. Sokkal lerontja érdeke­sebb és művészibb feladatnak érzem az író­­ számára, hogy a hézagos törté­neti keretet kitöltse és ezzel a törté­nelmet érthetővé téve, közelebb hozza a közönséghez. Ezt próbáltam meg­csinálni a Lillá-ban és a történelmi keretek széttörése nélkül iparkodtam abba belerakni a magam mondani­valóját. Évek óta étek együtt a darabom szereplőivel, velük örültem, vágyakoz­tam, reménykedtem, csalódtam és bán­kódtam s voltak hónapok, mikor raj­tuk kívül alig érintkeztem más ember­rel. Megszerettem őket és most egy kis szomorúsággal és nagy aggodalommal nézek utánuk, m­ikor a dolgozószobám csendjéből kirepülnek a világba és a közönség elé lépnek a rivalda fényébe. Megértik-e őket úgy, ahogy én szeret­ném és fogjá­k-e vájjon őket úgy sze­retni, ahogy én szeretem? Most kezdem megérteni, hogy mit érezhetett az édesapám és az édes­anyám, mikor annak idején kijelentet­tem, hogy otthagyom a polgári életet és elmegyek színházi rendezőnek. . Tasnády Ilona Nemzeti Színház: „Ocstony brigadéros" (Kluger felv.)

Next