Színházi Élet, 1928. augusztus 12–18. (18. évfolyam, 33. szám)
1928-08-12 / 33. szám
81 SZÍNHÁZI ÉL Ti T dött Ismételten kérjük olvasóinkat, hogy a bekülkalandot röviden, tömör összefoglalásban írják meg. Sokan félreértik a pályázatot és 10— 15 oldalas novellákat, valóságos kisregényeket küldenek be. Ezeket a zsűri kényelen a pályázatból kizárni. Saját érdekében áll tehát mindenkinek, hogy a pályamunkát olyan terjedelemben küldje be, hogy azt a közlendők közé sorozhassuk.) SZÉP HELÉNA POFONJA Szép Helénát egy tengerparti fürdőn pillantottam meg. Én adtam ezt a nevet a csodálatosan szép asszonynak, akivel végre, hosszú kísérletezés után sikerült megismerkednem. Sajnos áldozatául estem a rossz regényeknek, gyönyörű új ideálom kedvességét egy brilliáns gyűrűvel akartam meghálálni. De képzelhető megrökönyödésem, mikor a várt hála helyett egy pofont kaptam tőle. A gyűrűt nem fogadta el, alig tudtam megengesztelni. Viszont barátságunk annyira elmélyült, hogy Szép Heléna tudomásomra hozta, hogy hajlandó feleségül jönni hozzám. Elmondta, hogy szegény tiszt lánya, akit gazdag nagybácsija küldött a tengeri fürdőre. Bevallom, sohasem gondoltam a házasságra és Szép Heléna ajánlata annyira meglepett, hogy még aznap éjjel elutaztam a fürdőhelyről. De hiába! A bűbájos nő emléke egyre kisértett, csábított és . . két hét múlva visszautaztam a fürdőre, azzal, hogy megkérem a kezét. Én. Szép Heléna haragos, villámló szemekkel fogadott és kiutasított. Ha nem távozom sietve, talán másodszor is pofon üt. És csak a szállodámban tudtam ICcUu* meg véletlenül, hogy a gazdag gyáros nem a bácsija volt Helénának, hanem az édesatyja. Én vagyok a legpechesebb férfi a világon! S . . . i Iván: AZ ELVESZETT EMLÉKKÖNYV A leánygimnáziumi érettségi után tanulmányútra mentünk a tanár néhányan. Egy kicsit egyhangú volt arral az utazás, de Brünnben megjött egyik barátnőmmel kettesben a kaland, sétáltunk, amikor két rokonszenves ifjút vettünk észre, akik áhítatosan követtek. A szigorú tanár úrnak azt mondtuk, hogy ezek az ifjak rokonaink és igy velünk jöhettek egy szolid kávéházba, ahol igen kellemesen elszórakoztunk. Az egyik ifjú elkérte emlékkönyvemet, melyet éppen akkor vásároltam és a búcsúnál titokban megállapodtunk, hogy a könyvet másnap reggel kilenckor a kávéház előtt vesztem át tőle. Minek tagadjam ? Bizony megszöktem másnap és indultam a kávéház felé. Csakhogy egy kis baj volt. Elfelejtettem a kávéház nevét és azt, hogy merre van? Magyarok Abbáziában A Tilleman-lányok oktávja