Színházi Élet, 1928. augusztus 12–18. (18. évfolyam, 33. szám)

1928-08-12 / 33. szám

81 SZÍNHÁZI ÉL Ti T dött­­ Ismételten kérjük olvasóinkat, hogy a bekül­kalandot röviden, tömör összefoglalásban írják meg. Sokan félreértik a pályázatot és 10— 15 oldalas novellákat, valóságos kis­regényeket küldenek be. Ezeket a zsűri kényelen a pályá­zatból kizárni. Saját érdekében áll tehát mindenki­nek, hogy a pályamunkát olyan terjedelemben küldje be, hogy azt a közlendők közé soroz­hassuk.) SZÉP HELÉNA POFONJA Szép Helénát egy tengerparti fürdőn pillantottam meg. Én adtam ezt a nevet a csodálatosan szép asszonynak, akivel végre, hosszú kísérletezés után sikerült megismerkednem. Sajnos áldozatául estem a rossz regényeknek, gyönyörű új ideálom ked­vességét egy brilliáns gyűrűvel akartam meg­hálálni. De képzelhető megrökönyödésem, mikor a várt hála helyett egy pofont kaptam tőle. A gyűrűt nem fogadta el, alig tudtam megengesz­telni. Viszont barátságunk annyira elmélyült, hogy Szép Heléna tudomásomra hozta, hogy haj­landó feleségül jönni hozzám. Elmondta, hogy szegény tiszt lánya, akit gazdag nagybácsija kül­dött a tengeri fürdőre. Bevallom, sohasem gondoltam a házasságra és Szép Heléna ajánlata annyira meglepett, hogy még aznap éjjel elutaztam a fürdőhelyről. De hiába! A bűbájos nő emléke egyre kisértett, csá­bított és . . két hét múlva visszautaztam a für­dőre, azzal, hogy megkérem a kezét. Én. Szép Heléna haragos, villámló szemekkel fogadott és kiutasított. Ha nem távozom sietve, talán másod­szor is pofon üt. És csak a szállodámban tudtam ICc­Uu* meg véletlenül, hogy a gazdag gyáros nem a bácsija volt Helénának, hanem az édesatyja. Én vagyok a legpechesebb férfi a világon! S . . . i Iván: AZ ELVESZETT EMLÉKKÖNYV A leánygimnáziumi érettségi után ta­nulmányútra mentünk a tanár néhányan. Egy kicsit egyhangú volt arral az utazás, de Brünnben megjött egyik barátnőmmel kettesben a kaland, sétáltunk, amikor két rokonszenves ifjút vettünk észre, akik áhítatosan követtek. A szi­gorú tanár úrnak azt mondtuk, hogy ezek az ifjak rokonaink és igy velünk jöhettek egy szolid kávéházba, ahol igen kellemesen elszórakoztunk. Az egyik ifjú elkérte emlékkönyvemet, melyet éppen akkor vásároltam és a búcsúnál titokban megállapodtunk, hogy a könyvet más­nap reggel kilenckor a kávéház előtt veszte­m át tőle. Minek tagadjam ? Bizony megszöktem másnap és indultam a kávéház felé. Csakhogy egy kis baj volt. Elfelejtettem a kávéház nevét és azt, hogy merre van? Magyarok Abbáziában A Tilleman-lányok oktávja

Next