Színházi Élet, 1931. május 24–30. (21. évfolyam, 22. szám)

1931-05-24 / 22. szám

édes, hülye babona. Néha, motozás közben, elém került az ezüst trezor. Elnézegettem a megmaradt pénzeken a királyok, elnökök, nemtők ezüst profilját, a címe­reket, a koszorúkat, az idegen írásokat. Szép pénz, kedves pénz. Mert semmi haszna. Hogy a maga honában ezért a shillingért, meg pezetáért, meg frankért, meg dinárért verej­tékeznek, hazudnak, verset írnak és csókolódz­na­k, ölnek és meghalnak, arra nem is igen gon­dol az ember. Nem igaz az. Álom. Békében álmodnak együtt idegen, idegen szivű nációk ezüst névjegyei. Ismerkednek Me­sélnek. Megértik egymást. Milyen szép ezüst Páneurópa. Eszembe jutott most az én ezüst népem, mert olvastam nemeset, kedveset egy angol újságban. Egy jóravaló gentlemannek a gondolata meg­akadt ezeken az utazásokról fenmaradt pénzdara­bokon. Mindenkinek van. Milyen egyformák va­gyunk. Azt mondja ,az angol, az ember azzal teszi el, hogy legközelebb, ha megint Spanyolországba, vagy Oliszországba megy, majd kiadja. Dehát ott­hon felejti. S azt ajánlja ez a drága angol, hogy a vasutak, meg a hajóstársaságok kérjenek az államtól enge­délyt, akasszanak a kikötőkbe, meg az állomásokra perselyeket, kérjék meg az utasokat, hogy dobják belé a náluk maradt bronzot, nicklit, netalán az ezüstöt is. ..: angol sokat utazik. Egy esztendő alatt vagyon gyül a perselyekbe. Sok árvát lehet nevelni majd ebből a véletlen pénzből, gyámolítani szegény özvegyet, meg vakot, meg nyomorékot. Milyen szép kis okosság. Szebb, mint a poézis. Fáj, hogy nem nekem jutott eszembe.

Next