Színházi Élet, 1931. május 24–30. (21. évfolyam, 22. szám)
1931-05-24 / 22. szám
édes, hülye babona. Néha, motozás közben, elém került az ezüst trezor. Elnézegettem a megmaradt pénzeken a királyok, elnökök, nemtők ezüst profilját, a címereket, a koszorúkat, az idegen írásokat. Szép pénz, kedves pénz. Mert semmi haszna. Hogy a maga honában ezért a shillingért, meg pezetáért, meg frankért, meg dinárért verejtékeznek, hazudnak, verset írnak és csókolódznak, ölnek és meghalnak, arra nem is igen gondol az ember. Nem igaz az. Álom. Békében álmodnak együtt idegen, idegen szivű nációk ezüst névjegyei. Ismerkednek Mesélnek. Megértik egymást. Milyen szép ezüst Páneurópa. Eszembe jutott most az én ezüst népem, mert olvastam nemeset, kedveset egy angol újságban. Egy jóravaló gentlemannek a gondolata megakadt ezeken az utazásokról fenmaradt pénzdarabokon. Mindenkinek van. Milyen egyformák vagyunk. Azt mondja ,az angol, az ember azzal teszi el, hogy legközelebb, ha megint Spanyolországba, vagy Oliszországba megy, majd kiadja. Dehát otthon felejti. S azt ajánlja ez a drága angol, hogy a vasutak, meg a hajóstársaságok kérjenek az államtól engedélyt, akasszanak a kikötőkbe, meg az állomásokra perselyeket, kérjék meg az utasokat, hogy dobják belé a náluk maradt bronzot, nicklit, netalán az ezüstöt is. ..: angol sokat utazik. Egy esztendő alatt vagyon gyül a perselyekbe. Sok árvát lehet nevelni majd ebből a véletlen pénzből, gyámolítani szegény özvegyet, meg vakot, meg nyomorékot. Milyen szép kis okosság. Szebb, mint a poézis. Fáj, hogy nem nekem jutott eszembe.