Színházi Élet, 1933. január 29–február 4. (23. évfolyam, 6. szám)
1933-01-29 / 6. szám
átitatott köveiben, a napsugárban, amely betűz a Nagytemplom ablakán és ott él a szívekben az ifjú Csokonai, a fürtöshajú, magashomlokú, lantverő debreceni diák. A másik költő: Szabolcska Mihály. Az 1890-ik esztendőben volt negyedéves teológus, akkor választották meg a kollégium szeniorává. Nagy dolog volt ez. Nemcsak afféle csip-csup tiszteletbeli diákméltóság, hanem komoly stallum, amely lakással járt, fizetéssel, külföldi stipendiummal és mindenekfölött nagy tisztességgel, amely kihatott egész életre. A «pacsirta álcás sirály», Ady Endre is debreceni jogász volt. Az 18994. évben hallgatta a jogot a debreceni jogakadémián. Sápadtarcú ifjú volt, dús hajjal és égő fekete szemekkel. Ha most lecsukom a szememet, élesen és határozottan lobog felém ennek a csodálatos szempárnak tüze, lángja, elevensége, melege. Volt egy barátja, Siposs Bélának hívták, szerkesztő volt, beteg volt, tehetséges volt. Ezzel a Siposs Bélával nagyon jól megértették egymást, ez mutatott be bennünket is egymásnak. Én Adyt ámult ijedelemmel hallgattam. Már akkor is forradalmár volt, egyáltalán nem volt hajlandó tiszteletben tartani az úgynevezett tekintélyeket. Akkor jelent meg az első könyve, emlékszem a Vasárnapi Újság kritikájára, mely megdöbbenve méltányolta: Édesanyám, lelkem, Sirasson meg engem.... Akkor még csönd volt a «szent berkek»-ben. De: vihar előtti csönd. Az ifjú Ady Endre Párizsba jutott és ott akkorát ütött a lantjára, hogy mindannyian ámulva riadtunk meg tőle. És recsegett-ropogott minden, tekintélyek dőltek meg, új, szokatlan, soha nem hallott akkordok harsonáztak a levegőben, kacagás, bosszúság, tömjén. A sápadtarcú debreceni jogász tede marékkal szórta közénk az aranyait, a csengő, gyönyörű, napsugáros aranyait, melyekhez vér tapadt. Az ő szíve vére, úgy képzelem, hogy az Érc-Csokonai mélyebben és büszkébben markolta meg a lantját, amikor a mult század utolsó esztendejében elhaladt előtte a fiatal Ady Endre. Hiszen úgy tetszett nekem, mintha még énrám is megértéssel nézett volna ez a szép szobor, amikor elrohantam előtte, rendesen elkésve a tanórákról. Egyáltalán mi , pajkos és rossz diákok, kisajátítottuk, patrónusunknak tekintettük úgy Csokonait, mint Petőfit, mivel hogy az egyiket kicsapták a Collégiumból, a másika pedig — horribile dictu — elégtelen osztályzatot nyert a magyar nyelvből és literaturából. Életemnek ez a korszaka, a matúra előtti két esztendő, a stúdiumokkal való küzdelemben, ébredő, gyerekes és boldogtalan szerelmekben, verstöredékekben, az «arrivált» jogászok és katonatisztek iránti irigykedésben és utánzásban telt el. Furcsa világ volt az. Mint ahogyan a páncélmeder, a turnor, a porzsinór, a puffos ujjak divatja messzebb van ma tőlünk, mint a klasszikus idők pépionja vagy tunikája, olyan messze távolodott tőlünk ezeknek az időknek a lelke is. Egyszerűen: nem értjük. Az emberek azzal voltak elfoglalva, 101