Színházi Élet, 1933. február 12–18. (23. évfolyam, 8. szám)
1933-02-12 / 8. szám
vigyen el az ördög, aki Gustav Gründgens úr Mephistophelesének maszkjában állandóan ott ugrál a színpadon, s mint rendezője minden földi és égi színjátéknak, bölcs és vicces kádenciákban levonja az örök és szomorú emberi komédiák tanulságait: az az ördög, akinek bölcsességéhez színpadon sokan folyamodtak már, vigyen el, ha a Faust második része nem «cselekményes» és «izgalmas». Először cselekményes, szórakoztató és izgalmas, csak aztán «tanít». De tanít-e egyáltalán? Faust kérdéssel érkezik és válasz nélkül tűnik el; a «válasz» inkább Mephistopheles igazát hirdeti. Faust «célzata» kevéssé «nemesítő». A süllyesztő nagy szerepet játszik ebben a «színdarabban». S mindenestől, Faustostól, Homunculusostól, ördögöstől, Phorkyasostól, kórusostól, zenéstől van olyan dallamos, mint egy operette, van olyan fordulatos, mint egy revüszínház előadása, van olyan idegborzongató, mint egy rémdráma, s van olyan nevettető, mint egy francia bohózat. Mikor elhagytam a színházat, már a vonatban, ezt gondoltam, a színházzal nincsen semmi baj. Egyszerűen eltévedt útjáról, s most kell majd hazaigazodnia. A színház örök — legalább ez a Faust-féle színház az. A Shakespeare-féle is az. És az a Ben Johnson-i, a Molière-i, a Schiller-i, a Katona- és Madách-féle, az Ibsen-i és a Strindberg-i, a& Cromelynck-i, s örök az a színház, melyet Molnár mutat a «Liliom»-ban. A világirodalom , repertoárját ötven színdarab alkotja, s ezekből él a színház, amíg az emberiség. Minden más szándék jobban elfér a jelen keretei között. Nem csodálom, ha a színházak, melyek a színpad igazi, nagy feladatait megkerülve, egyszerűbb, nyájasabb, vagy csak olcsóbb eszközökkel iparkodnak szórakoztatni, vagy izgatni, megbuknak a filmmel szemben. Amit a színpad korszerű szórakozásban nyújtani tud, az szegényes és olcsó marad, ha a film lehetőségeit mérjük fel vele szemben. A film pompázatos, gazdag, táncol és énekel, beszél és olyan sztárokat is fel tud léptetni, mint a természet, s a nagy tömegek. Hogyan állja meg ebben a versenyben helyét egy épkézláb vígjáték, vagy «társadalmi dráma», beszorítva abba a különös kuckóba, amita színpad, nehézkes változásaival, szegényes kosztümjeivel! Nyilvánvaló, hogy a szórakoztatási fronton a színház végérvényesen elbukott a filmmel szemben. Szerzői, rendezői, színészei s nem utolsósorban publikuma is átvándoroltak már a moziba. Kiki maga mesterségét folytatja ott is, hasonlíthatatlan lehetőségekkel. De «Faust II» a színházé maradt. «Hamlet» is. S hiába minden erőlködés, mely a filmre próbálta át sminkel ,i. a. «lLiliom»» is, a «Cocu magnifique» is. Az örök színház, Aristophar as útja, az élő beszéd hangszórója maradt. A színház kénytelen lesz visszafordulni az igazi színpad és anyaga, a drámai játék felé. Ebben nincs versenytársa, ma sem. Ugyanaz a közönség, amely a színházban mély megrendüléssel hallgatja a chorus mysticus zárószavait kifordulna nevettében és unalmában a moziból, ha a Ziegfield-görlök énekelnék ugyanazt a refrént. Hamlet monológja átkozott komikusan hatna Douglas Fairbanks szájában; valószínűleg egyetlen mozilátogató sem várná be a végét. Én sem. Ha Moissi énekli a színpadon, bevárom. Az ötven színdarabhoz, mely a világirodalom drámarepertoárját kiadja, minden emberöltőben sorakozik egy-kettő, a színház — öröktől — kénytelen ezzel a műsorral beérni. Ami a színház és a film között nem bírja helyét megtalálni, az el fog kallódni, a hozzávaló igazgatókkal és szerzőkkel együtt. Nem lesz kár érette, s ennek a pusztulásnak, amely igazában csak félreértés, a színház «válságához» nincs is semmi köze. A válság arra jó, hogy a színház körül végre mindenki igazi helyére kerüljön. Ami a filmre való, az a filmhez, s az a kevés, másik, örök drámai anyag, ami a színpadé, most is és örökké a színpadhoz tartozik. 7