Színházi Élet, 1935. szeptember 1–7. (25. évfolyam, 36. szám)
1935-09-01 / 36. szám
valahogy fordul egyet és elgurul, elszalad, elnyúlik, hosszan, messze a világ végére. Ha leúszunk a Dunán és gyalog sétálunk vissza, minden lépésnél más és más a kép. A túlsó parton, hegyes, erdős háttér és országút, melyen óriás autóbusz halad: Svájc. Fontoskodó fehér libaseregek, mögöttük szőke varkocsos kislányok, falusi idill. Egy kis sással körített sziget, sötét fákkal, sikongó vizimadarakkal , mint valami Jókai-regény színhelye. Barnatestű fiúk lóháton ugratnak bele a vízbe — egy darab mitológia, fürdőző kentaurok. Ez az a ház, ahol bármennyi a vendég, az ember mégis békében lehet. Mindenki azt tesz, amit akar, úszhat, teniszezhet, csónakázhat, kártyázhat, beszélgethet vagy aludhat — a világ legideálisabb vendéglátó háza, aki egyszer itt volt, örökre visszavágyik. Ez különben nem is tartozik történetemhez, ha ugyan történetnek lehet nevezni. Nem is történet, csak valami furcsa kis élmény, melyet nem bírok elfelejteni. Este a tornácon ültünk. Úgy nyolc óra felé lehetett és már sötét volt. A vízen itt-ott egy ezüstös csík, a hajóhíd lámpája, mint valami eiklopsz nagy vörös szeme meredt a sötétségbe. Hajó jött búgva, zakatolva és valaki felsóhajtott: Jaj Istenem, tiszavirágot itt az esti hajó és hozza a — mindig a hajóval érkeznek. És alig hogy kimondta, pillanat múlva megelevenedett a levegő körülöttünk. Apró szürke kis pillék ezrei, tízezrei, százezrei lepték el a tornácot. A mennyezeten urna alakú lámpa égett — ez természetesen a lámpa körül folyt a tánc. A kavargó kis szürke testek ezüstösen csillogtak a fényben, csillogtak keringtek, cikáztak, zuhantak, mint valami földöntúli tűzijáték vagy csillaghullás. Valami elementáris, túláradó, kétségbeesett orgia. A hölgyek sikoltva borítottak kendőt fejükre, mert a pillék úgy hullottak alá bágyadtan, halottan, mint a hópehely. A lámpa urnájában, hekatombákban hevertek holtan, vagy utolsó vonaglásban, a padló, a bútorok tele voltak velük. Ezek a szegény kis rovarok mindössze tíz percig élnek — magyarázta valaki. Tíz perc alatt születnek, szeretnek, szaporodnak, meghalnak. Valaki más közbeszéd, hogy nem úgy van, a tiszavirág huszonnégy óráig is él, de bevallom: nekem a tízperces teória jobban tetszett. Tíz percbe beleszorítani egy egész életet, van ebben valami óriási fantázia, líra, regény, dráma. Tíz percet a fényben áttáncolni és meghalni... Az egész haláltánc különben félórát se tartott. Az első tíz perc után lassan ritkulni, fogyni kezdtek a táncosok. Nemsokára már csak egészen kevesen, de annál vadabban forogtak oly sebességgel, hogy szemmel alig lehetett követni őket. És végül csak ketten maradtak. Ketten lógtak a lámpa vascirádájának csücskéről a halottak és haldoklók felett összefonódva valami végső vonagló mámoros ölelésben. Romeo és Julia — mondta valaki. Bementünk a házba vacsorázni és amikor úgy egy óra múlva kijöttünk, Romeo és Julia még mindig éltek. A természet törvényeit kijátszva, kikacagva ott ölelkeztek a lámpa csücskén, ugyanolyan szerelmesen összefonódva, mint azelőtt egy órával. Egy óra a tiszavirág életében — annyi, mint nálunk egy emberöltő. Így találkoztam életemben először és valószínűleg utoljára — az örök szerelemmel. Tiszavirágnak kell lenni ahhoz, hogy ketten annyira szeressék egymást, hogy még a halál se bírjon velük. 21