Színházi Élet, 1936. december 20–26. (26. évfolyam, 52. szám)
1936-12-20 / 52. szám
Évforduló Irta : Vitéz Miklós Bizonyára furcsának fogják találni, hogy cikkemet házastárs: vitáim leleplezésével kezdem, azonban kényszerűségből teszem, mert jeim í.l/<\v •<•<<0. /-'Inekkaasszony}) producere: a feleségem. •i-t Knnik az évnek a felét átveseledtem vele. Hathónapos, napot és rabló, hol halk, hol hangosabb beszélgetse!ben sikerült őt rávern. : ai is arra, hogy új filmünkben végre szabad legyen egy komolyabb, ÜH I Jebbíiyekerű témát megpendítenem. !»vtá!- :-... hi a férfis feleség veszekedéséből — amely rendszerint egy-egy új ruha vagy valamelyik bútor elhelyezése körül szokott korogni - ezúttal egy komoly és igényes magyar film született. Nézd etik. - mondtam neki itt van a hallatlanul finom és v világon talán legigényesebb magyar filmpublikum, amely igazi emberi mondanivalók és mélyebb rétegekből feltörő érzések közlését várja a magyar filmíróktól, éppúgy, mint ahogyan ezt várja a magyar színpadi íróktól Itt ignzs a nagy filmsikert mindig csak a komoly külföldi filmek jelentettek. Miért lenne hát pont a magyar film kivételt így. bogsi,,, hai " nehezebb feladat elé állunk valamennyien: író, rendező •7.IUCSZ, ée még a producer is, de éppen ez a nehezebb feladat .••lenti a legnagyobb vonzerőt nekünk. — Ne haragudj. — mondtam döntő érv gyanánt — de mitőlünk valami extra rendes dolgot vár a közönség. És ez a »mitőlünk- terád is vonatkozik. Elég volt a poéncsattanókból, melyek, mint a régidivatú halcsontos mider, a női testből, pont a lélek egyszerű megnyilatkozásait szorították ki a filmből. Elég volt a kedves, de az igényesebb lélek számára mégis csak együgyű happy end variációkból, amelyek minden szellemességük dacára nem egyebek kiagyalásoknál. Az idén végre komoly filmet kell létrehoznunk! Ilyesfélét mondogattam százezernyi változatban kedves producerfeleségemnek félesztendőn át. Hogy ő is vissza-visszafelelgetett nekem ilyet, olyat, amolyat, az produceri, de méginkább producernői mivoltából következik. Enyhén szólva helyszűke miatt nem idézhetem némely meggyőzőbb természetű kiszólását. Ez magánügy. A közügy csak annyi, hogy kitartó érvelésem mégis csak meghozta a maga gyümölcsét. Megszületett Évfordulós című filmünk. És az Évfordulón komoly film. Komoly a szó legnemesebb, legáltalánosabb, legemberibb értelmében. Hogy miről szól, azt még, ha hirtelenében el is tudnám dadogni, akkor sem árulnám el, mert égető szükség van a közönség lelkében vibráló, érdeklődést és feszültséget jelentő bizonytalanságra, a film meséjének fordulatai és kimenetele számára. Csak annyit mondhatok, hogy lelkiismeretesebben, gondosabban, gyötrelmesebb önkritikával magyar filmet még nem alkottak. Hogy ez a sok szép szükséges kellék nem csak afféle kiszólás, azt egyelőre csak azzal a ténnyel támogathatom, hogy a napokban, amikor én már vagy harmincadszor láttam a filmet, megmutattam egy külföldi úrnak, aki az üres mozi nézőterén pár méterre ült tőlem. A külföldi úr nem túlságosan jól értett magyarul. Szóval nem nagyon vérmes reményekkel fordultam hozzá a film végén, hogy, hogy* tetszett? A nézőtéren még sötét volt. A külföldi nem válaszolt. Szorongva és a kétségbeesés felé támolyogva kérdeztem újra: Hogy tetszett?.. Megint eltelt jó pár pillanat. Nincs válasz. Csak azt láttam, hogy egy fehér zsebkendő járkál a külföldi úr két szeme közt szabályosan, mint az autó szélvédő üvegén az esőtörlő. Aztán felém nyúlt egy kéz és megszólalt egy hang könnyesen, meghatottan és csak ennyit mondott: — Kérem, én most nem tudni beszélni... A fehér esőtörlő újra megindult. Én alázatos hálával feleltem: — Köszönöm szépen, kedves uram, nekem ennyi is elég. . . Sőt, ez a legtöbb! Ilyesféle komoly film az Évforduló.