Színházi Élet, 1937. október 10–16. (27. évfolyam, 42. szám)

1937-10-10 / 42. szám

A Szín­házi Élet intim családi ünnepet ül ezen­­ a héten: a ves Kálmán Jenőnk, a humorista és regényíró, akinek bohém valaha legendák keringtek ebben a városban és akinek játékos ötz­letei, a perszei szájr­ól-szájra keringenek ma is, most töltötte be hu­szonötödik évét a lap kötelékében. A magyar humoristáik és karrikat­uristák szin­tén részt kérnek a Színházi Élet ünnepeiből: külön kis emlékkönyvet szerkesztettek »Az omszki randevú«, »Ez a kutya eladó«, »Mr. Bundash« népszerű írójának tisz­teletére. íme: Kedves fiatal Barátom, szívből gra­tulálok munkájához! Ha tudná, milyen rettenetesen irigylem azért, hogy mind­össze még csak huszonötéves jubileu­mát ünnepli! A­oltai JW Sterger pezsgő írta: ï Nagy Endre Ifjú újságíró koromban egy vendéglős-kongres­­szusra küldtek ki riportra. Újságírónak ez olyan munka, mint vincellérnek a szüret. Bankett után néhány vendéglős elindult egy kis ráadásricsajra és én velük sodródtam. No ezek meghazudtolták a régi közmondást, hogy suszter lyukas cipőben jár. Göm­bölyű alakokkal, piros arcukkal, vidám tekintetük­kel a vendéglősipar virító plakátjai voltak. Amint letelepedtünk a szeparéban, az egyik pezsgőt rendelt. De valami nagyon furcsa pezsgőmárkát rendelt, hí­rét se hallottam sohase. Mintha azt mondta volna: Berger-pezsgő. Meg is hökkentem, de ő hunyorgatva, megnyugtatott: — Csak bízd, ránk magad nyugodtan, ecsém. Mi értünk a dologhoz! Ezt a pezsgőmárkát a közön­ség nem ismeri, ez a mi titkunk. Igyál belőle, de ne­hogy másoknak eláruld! Ez jutott eszembe most, hogy Kálmán Jenőt, a Színházi Élet a nyilvánosság előtt ünnepli. Valami szorongó érzésem van, ez az író eddig a mi céhbeli titkunk volt, zamatját, pezsgős szellemét mi tudtuk a legjobban élvezni, a mi írónk volt. Ejnye, talán mégsem kellett volna így elárulni a nagy nyilvános­ságnak. Ámbár, belátom, nagyon bajos titokban tar­tani egy embert, amikor olyan tehetséges, mint Kálmán Jenő. írta : Vértes Marcel Tudod-e Kálmán hogy mikor láttalak Jenő, • utol­jára. Háborúba indultál, hosszú kardod volt, a New­ York karzatán­­ kö­szöntem el Tőled. Elmen­tél és nem jöttél amikor már lehetett vissza, vis­­szajönni. Párizsban az átutazók­tól mindtől kérdeztem, mi lett a kis Kálmánból? Fo­goly. Egyszer a­ztán hal­lottam, hogy visszajöttél, remek izó lettél. Most ta­lálkoztunk, még több év Húsz év, vagy után. Féltelek viszontlátni, most már megmondhatom. Úgy emlékeztem Rád, hogy csupa éjjelezés voltál, csupa cigaretta, ráncos volt az arcod, egy kis ör­eg voltál. Nem merte­lek viszontlátni. Orosz fogság, húsz év nikotinos fiatalság— agg j^styánt fo­gok látni, százéves öreg barátot. Gondolhatod, hogy azért bátorkodom mindezt nyil­vánosan a szemedbe mon­dani, mert íme a kelle­mes meglepetés. Mokány kemény legény lett belő­led, a tulajdon tél, akit vidéken öcséd let­míg te kávéházakban neveltek, ron­tottad fékszem, a tüdődet. Jól em­piros volt a szemed környéke, mint a galamboké, most­ meg úgy nézel, határozottan, mint a pilóták. Hogy csináltad? Te nem mondhatod ee a ré­gi jó idők . . .«. Néked biztosan jobb Ennyi áradozás mostan­ közepet­te bevallhatom, hogy an­nak idején seszínű a hajad volt. Nekem nem tetszett. Maf Olyan szép fehér, mint azoké a finom angol lordoké, akiknél ez a fe­hér haj jelzi csak, hogy már nem gimnazisták. Ezeket láttam mikor én húsz évvel rajtad, öre­gebb lettem. Ha te is olyan hiú lennél, mint én, akkor szebb jubileumi ajándékot nehezen adhat­nék. Szerető barátod MARCI­ ­ Major

Next