Színházi Élet, 1938. április 30. (28. évfolyam, 19. szám)
1938-04-30 / 19. szám
6Uk a-m Ádám két éves és négy hónapos. Régi dadája két hónapja hagyta el, mert Ádám úrfi már kinőtt kezei közül. Ádám német kisasszonyt kapott. Az új hölgyet egetverő bömböléssel fogadta, idegenkedve gott felé. A tejbegrízt pilleszépen visszaköpte a tányérkába, mikor az új kisasz-asszony idegen nyelven, kedvesen és barátságosan igyekezett azt a szájába tölteni. És rúgott, csípett, kiabált. Nem lehetett bírni vele. A régi dadát sírta vissza egyre keservesebben ... Lefekvésre került a sor. Ádám két kézzel markolta meg a lábát és végkimerülésig, féltékenyen szorította magához a cipőjét. Nem akart vétkezni semmikép. Tanácstalan kétségbeeséssel álldogáltam előtt. Mit tegyek a rácsos ágya Függesszem fel nevelési elveimet és verjem meg alaposan1 Ehhez én túl gyenge va Jo^^ - BIWU JA 49-esen Szubjektív ember vagyok. Kifejezett rokonérzésemet, vagy ellenszenvemet nemcsak emberek számára tartom fenn, de kiterjesztem gyakran még élettelen tárgyakra is. A 49-es villamosviszonylatot például határozottan gyűlölöm. Háromnegyed órát utazom hetente egyszer rajta. Fogyókúrának is beillene az a rázkódtatás, amit a hónapok óta épülő Ferenc Józsefhídon való ötperces átkelés jelent. Azután zsúfolt is és az utasai mintha mindnyájan haragudnának valamiért. A rázkódásért? Nem tudom. Én csak szenvedek, megadással. És világért sem választanék más útvonalat. Fatalista vagyok. Ennek így kell lennie hetente egyszer. Viszont, hogy kibírjam a hosszú időt és a viszontagságokat, különféle szórakozásokat keresek magamnak. Az embereket nézegetem, a cipőjükről igyekezem kitalálni, hogy az, aki szemben ül velem, ki is lehet, mi a foglalkozása, miért sóhajt akkorákat, s miért rángatja a nyakát olyan idegesen? A napokban a szokottnál izgalmasabb kalandom támadt a 49-esen. Egy bizonytalan korú hölgy mellé kerültem, aki elnyűtt, piszkos fedelű könyvet olvasott lázasan. A címlap kiszakadt ujságpapirosba volt burkolva. A hölgy se látott, se hallott, keskeny ajkait szigorúan összezárta, egyik cipője sarka a másik cipőjének a kapliján taposott. — Mit olvashat vajjon? Óvatosan közelebb húzódtam. A szívem megdobbant. Ismerős volt a papír, a nyomás ... A 186. oldalon tartott, ott, ahol... hiszen, hiszen ez az én regényem. Éreztem, hogy elpirosodom. Furcsa zavart éreztem. És izgatottan hajoltam közelebb. Mit gondol vájjon? Mit érez? Milyennek találja ő, aki itt ül mellettem, az ismeretlen olvasó? Ha tudná, istenem, hogy én... Az arcán feszült figyelem, de azért mégsem árul el semmit. Mit takarhat vajjon? Szigort? Kritikát? Együttérzést talán? Most, most fordít... Persze, itt még izgalmasabb lesz... és belenéztem a könyvbe, hogy is? ... A hölgy ebben a pillanatban felemelte az arcát. Eidegen végigmért. Szúrósan, rendreutasítóan, s ahogy két kezében tartotta a könyvet, szétfeszített környékével még meg is taszított egy kicsit, mintha mondaná: — Micsoda neveletlenség beleolvasni a más könyvébe. gyok. Szép szóra fogtam hát a fiatalurat. — Mi van veled, kicsim? — kérdeztem csöndesen. — Fogadj szót! Hát mi bajod vaní Nézd, a tünteret szépen. No engedd letek-Ejnye, mit mi van veled? — És rákiáltottam indulatosan: — Haszontalan kölyök, tulajdonképpen mit akarsz! Ádám teletüdővel ordított: — Nem akarok németül aludni! Ádámmal • hintán Afi