Színházi Élet, 1938. augusztus 13. (28. évfolyam, 34. szám)

1938-08-13 / 34. szám

1 — Csak saját magára. A Viktóriában nagyon bigott, de a német nyelvterületen senki sem akarta előadni. Marischka is, Kleinék is, Rotterék is visszaküldték a könyvet, Brammer és Grünwald nem váltakoztak a lefordítására. Erre Marton Fritz Grü­nbaummal lefordíttatta és sa­ját rezsijében — 36.000 márkába került a vállakozást — kihozta az operettet Lipcsében. Félév múlva 186 német szín­pad egyszerre játszotta a Viktóriát. — Mik voltak a legnagyobb — Tíz év előtt két darabbal sikeren­ érte el Marton irodája a bombasikert. Az egyik Molnár Ferenc káprázatosan szellemes vígjátéka, a »Játék a kastélyban« volt, a másik Fodor László »A templom egerei című vígjátéka, amely iskolát és típust teremtett a szepegő és később ve­zérigazgatói házasság révén karriert csináló kis gépírólány alakjával. — Mi volt az a zsírás­jogi« — Vannak szerzők, mint bizonyára tudják, akik ál­landó és türelmetlen pénz­zavarral küzdenek. Nos, ezek, amikor a darabjuk még »nem futott ki«, ol­csón eladták jogaikat az ügynökségnek. Ha azután a darab sikert aratott, még ott volt a guk«, » mehettek »sirás-jo­sírni és Marton igazán gavalléro­san kárpótolta őket. Elő­fordult egyszer, hogy egy fiatal íróval találkozott a Bécsi­ utcában, az előtt, a ház kapujában. Irodája Meg­kérdezte: hozzá megy-e? tNem«, — felelte az ifjú szerző. »Nem kér előleget?« — kérdezősködött tovább Marton összeráncolt szem­öldökkel. »Nem, nem is akartam.« Marton a zsebébe nyúlt: »Ugyan, ne sértsen már meg kérem« — mondot­ta és átadott a fiatalember­nek egy akkora összeget, amelyből az három hóna­pig kitűnően Nem volt tehát megélhetett, alaptalan a legenda, hogy Marton az utcára is utánaviszi az íróknak a pénzt. — Kiket szeretett legjobban? — Szűk családján kívül két írót. Kor­társát, Heltai Jenőt és a fiatalok közül Békeffi Istvánt. És egy nagynénjét, aki tavalyelőtt halt meg kilencvenkét éves korában. Ezt a nénit mindennap meglá­togatta. Az okos öreg asszonnyal szere­tett beszélgetni, őt még a terveibe is beavatta. A néni mindig a Pester Lloydot olvasta és elsősorban a halálozási híre­ket. Egyszer Marton éppen akkor érke­zett, amikor a néni sopánkodott, hogy megint egy barátnője halt meg. Marton csendesen ült és aztán halkan megszó­lalt: »Tetszik tudni, manapság olyanok is meghalnak, akik azelőtt soha nem haltak meg«... Ez a mondat megvigasz­talta a nagynénit. — De ki vigasztalja meg az írókat, a színházakat most, hogy Marton Sándor halt meg? Ilyen virágerdíj fogadta Hon­thy Hannát a »Legyen úgy, mint régen« ötvenedik előadá­sán az Erzsébetvárosi Szín­házban (László fotó)

Next