Színházi Élet, 1938. augusztus 13. (28. évfolyam, 34. szám)
1938-08-13 / 34. szám
1 — Csak saját magára. A Viktóriában nagyon bigott, de a német nyelvterületen senki sem akarta előadni. Marischka is, Kleinék is, Rotterék is visszaküldték a könyvet, Brammer és Grünwald nem váltakoztak a lefordítására. Erre Marton Fritz Grünbaummal lefordíttatta és saját rezsijében — 36.000 márkába került a vállakozást — kihozta az operettet Lipcsében. Félév múlva 186 német színpad egyszerre játszotta a Viktóriát. — Mik voltak a legnagyobb — Tíz év előtt két darabbal sikeren érte el Marton irodája a bombasikert. Az egyik Molnár Ferenc káprázatosan szellemes vígjátéka, a »Játék a kastélyban« volt, a másik Fodor László »A templom egerei című vígjátéka, amely iskolát és típust teremtett a szepegő és később vezérigazgatói házasság révén karriert csináló kis gépírólány alakjával. — Mi volt az a zsírásjogi« — Vannak szerzők, mint bizonyára tudják, akik állandó és türelmetlen pénzzavarral küzdenek. Nos, ezek, amikor a darabjuk még »nem futott ki«, olcsón eladták jogaikat az ügynökségnek. Ha azután a darab sikert aratott, még ott volt a guk«, » mehettek »sirás-josírni és Marton igazán gavallérosan kárpótolta őket. Előfordult egyszer, hogy egy fiatal íróval találkozott a Bécsi utcában, az előtt, a ház kapujában. Irodája Megkérdezte: hozzá megy-e? tNem«, — felelte az ifjú szerző. »Nem kér előleget?« — kérdezősködött tovább Marton összeráncolt szemöldökkel. »Nem, nem is akartam.« Marton a zsebébe nyúlt: »Ugyan, ne sértsen már meg kérem« — mondotta és átadott a fiatalembernek egy akkora összeget, amelyből az három hónapig kitűnően Nem volt tehát megélhetett, alaptalan a legenda, hogy Marton az utcára is utánaviszi az íróknak a pénzt. — Kiket szeretett legjobban? — Szűk családján kívül két írót. Kortársát, Heltai Jenőt és a fiatalok közül Békeffi Istvánt. És egy nagynénjét, aki tavalyelőtt halt meg kilencvenkét éves korában. Ezt a nénit mindennap meglátogatta. Az okos öreg asszonnyal szeretett beszélgetni, őt még a terveibe is beavatta. A néni mindig a Pester Lloydot olvasta és elsősorban a halálozási híreket. Egyszer Marton éppen akkor érkezett, amikor a néni sopánkodott, hogy megint egy barátnője halt meg. Marton csendesen ült és aztán halkan megszólalt: »Tetszik tudni, manapság olyanok is meghalnak, akik azelőtt soha nem haltak meg«... Ez a mondat megvigasztalta a nagynénit. — De ki vigasztalja meg az írókat, a színházakat most, hogy Marton Sándor halt meg? Ilyen virágerdíj fogadta Honthy Hannát a »Legyen úgy, mint régen« ötvenedik előadásán az Erzsébetvárosi Színházban (László fotó)