Színházi Hét, 1911. január 29–február 5. (2. évfolyam, 5. szám)
1911-01-29 / 5. szám
2. oldal SZlflUAZI UET 5. szám Buttykay az Operáról r észletesen megtárgyalta a napija sajtó azt az ankétet, amelyet e hét hétfőjére hívott össze a kultuszminiszter az Operaház ügyében. Egyre több és több hang emelkedett az utóbi időben az Opera sajnálatos viszonyai miatt, a Hercegkisasszony operett-bemutatója óta pedig éppen ellene fordult a közhangulat a Mészáros-rezsimnek. Ennek a közhangulatnak az eredménye az ankétezés. Meg kell állapítani azonban, hogy az ankétre éppen azok nem kaptak meghívót, akik illetékesen hozzá tudtak volna szólni a kérdéshez. Nem kaptak meghívót Mihálovich Ödön, gróf Zichy Géza, Buttykay Ákos, Diósy Béla, Kern Aurél, Csáth Géza, Hubay Jenő, Herzfeld Viktor, Huszka Jenő, Ambrus Zoltán, Gajáry István, báró Dóczy Lajos és még legalább húsz-harminc nevet lehetne felsorolni, akiknek ott lett volna a helyük, akik azonban nem voltak ott. A Színházi Hét felkereste Buttykay Ákost, a zeneakadémia nagynevű professzorát, hogy egy illetékes faktor véleményét is kikérje az Operaház válságáról. Buttykay a következő érdekes dolgokat felelte nekünk : — Operaházi válságról talán nem is lehet beszélni. Válság, az valami aktuális dolog, valami elodázhatatlan kátyú, az Operaház pedig az én véleményem szerint semmivel sem rosszabb, mint egy, vagy két év előtt volt. Válságról tehát nem lehet ennyire szó, de a kérdéshez egy igen érdekes szempontból hozzá lehet szólni. Ha az Operaházzal baj van, annak a publikum az oka. Budapestnek most nincs igazi operapublikuma. Fényes és előkelő közönség kell ide ; a zene ragyogó fényűzési cikke a kulturális életnek, akár egy brilliáns. Gyönyörű keretbe kell foglalni, hogy méltóképpen ragyoghasson és a kerettől semmi pénzt nem szabad sajnálni. Én még élénken emlékszem a Podmaniczky-rezsimre. Az akkori opera-esték igazi opera-esték voltak. Az ország előkelő világa ott ült köröskörül a fényes páholyokban, az idősebb Andrássy Gyula törzsvendége volt az Opera előadásainak és az Operába járás akkor nemcsak divatos, hanem szükségszerű része volt a társaságbeli életnek. Most sem nem divatos, sem a szükségét nem érzi az a világ, amelyre a zenei életnek támaszkodnia kellene. Az Opera földszintjén unatkozó szabadjegyesek sereglenek össze. A főúri családok elszoktak Pestről , Saint-Moritzból, vagy a Riviéráról csak a lóverseny csábítja ide őket, a hajdani nagy pesti szezonok lejártak már. A kulturális élet egyéb terén is félreismerhetetlen ez a pangás. Piktor, író, muzsikus mind nem találja meg a nagyközönséget. A publikum nem érez kulturális szükségleteket. Az izlés idők folyamán nemhogy fejlődött volna, hanem sülyedt és differenciálódás helyett egyenesen eltompult. Ezzel természetesen együtt jár a művészi élet adminisztrációjának képtelen helyzete. Nálunk a művészet szabadsága halott frázis csupán. Tervek, szép alkotások, egyéniségek, elismerések a száraz hivatali láncolat mindmegannyi retortáján mennek keresztül. Hogy az Operaházra térjek vissza : itt számtalan kérvény, átírás, elintézés, iktatás, tanácskozás és egyéb hivatali funkció sokkal gyengébben tudja elérni azt, amit bármelyik német városka operájának az intendánsa egy gáláns gesztussal elintéz. Az Operaház ügyében ezért látok én inkább sajnálatos szociális tünetet, semmint személyek kritizálásának és latolgatásának szükségét. Az ilyesmin pedig ankétezés sohasem segített. Apró viták helyett egyetlenegy nagy mondat illik ide : más társadalmat kérünk . . . A medikus. T" hiatalosan duzzadó és impozáns erővel ime itt van Bródy Sándor, akit a fiatalok Sándor bá'nak szólítanak, holott fiatalabb mindenkinél. A színei ujak, a megfigyelései frissek, a fordulatai elevenek, minden mintha egy nagy és fiatal talon-