Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)
1863-11-02 / 207. szám
A német színvilág egy század óta. — Devrient Eduard után. — IV. A berlini nemzeti színház Iffland alatt. Nagy Frigyes király az olasz dalmű pártolója volt, s számára Berlinben pompás operaházat emeltetett, mialatt a német színművészet Döberlin színész-igazgató magánvállalkozása mellett a „Behrenstrasse“ egyik hátsó házában tengett. De a nagy király halála után a berlini nép előszeretete fölébredt a hazai dráma iránt. Amint II. Frigyes Vilmos trónra lépett, a berlini lakosság nagy örömére kijelentete, hogy a német színészet az olasz operával egy rangban áll, s amazt is királyi pártolásban és pénzsegélyben kívánja részesíteni, így a csendőrségi téren levő eddigi francia színház „nemzeti színház“ nevet kapott. Már 1786 dec. 5-én, tehát alig egy évnegyedre Nagy Frigyes halála után e színházat a király jelenlétében nyiták meg ünnepi prologgal, allegóriás táncjátékkal, s Jünger „Okosság és könnyelműség“ című jutalmat nyert vígjátékával. Engel, az akkori koronaherceg tanítója, s Lessing, Mendelsohn és Nicolai barátja, továbbá Rammler, Nagy Frigyes csatadal költője lettek e színház igazgatóivá, mely most nemesi szépműtani elvek szerint vezetteték. Maga Fleck Frigyes Ferdinánd, a legtehetségesb és bevégzettebb művész, minőt valaha Németország látott, ki 1757-ben született Boroszlóban, hol atyja tanácsos ur volt, — elégséges vola arra nézve, hogy a berlini nemzeti színház hírét egész német földön elterjeszsze. Teck lelkesülve írt róla, mint a shakespearei szerepek egyetlen ábrázolójáról. „Ha a nagy költeményekben föllépett, — úgymond — valami földfeletties, látatlan, borzalmas folyta körül, s minden szava és tekintete keresztül járta a szíveket.“ Learejét, Othelloját, Macbetjét és Shylokját sohsem feledték kortársai. A polgári drámák szerepeiben humora és szeretetreméltóságával ragadta el a közönséget. Az alsó komikai szerepekben pedig különösen a sléziai beszédmód által lett nevezetessé. Körülte egész művészkoszorú ragyogott. De a kinevezett két igazgató nem tuda feladatát megoldani. Inkább műértek , mint gyakorlati emberek lévén, a technikai ismeretek hiányában zavarokat idéztek elő, így előbb Rammler vált meg az intézettől, majd 1794-ben Engel is fel lön mentve. Fleck most saját geniális modorában önállólag vezeti a színházat, míg melléje gazdászati igazgatóul W a r s i ng titkos tanácsos jön adva. Ez utóbbi főkép a német opera mellett buzgólkodott, mely csakhamar túlsúlyt is nyert a dráma fölött. Meg kell említeni, hogy ugyanez időben a német irodalom mellett a német dalműzene is nagyon fölemelkedett. Gluck és Mozart operái jelentek meg Goethe és Schiller drámai munkái mellett, s mi a közönséget illeti, Gluck „Iphigeniája“ fényesebb sikert nyert Goethe „Iphigeniájánál“, s Mozart „Varázsfuvolá“-ját és „Don Juan“-ját hasonlíthatlanul nagyobb lelkesüléssel fogadák, mint a „Haramiákat“ vagy „Don Carlost.“ Az operák fényes, imponáló hatása egész elnyomással fenyegetek a drámát; ennélfogva szerencsés esemény jön az utóbbira nézve, hogy Ifflandot hívták meg a nemzeti színház igazgatására. Ő 1796. nov. 14-én foglalá el ez állomást. Iffland itt is a polgári drámát emelé érvényre. A vígjátékok, társalgási darabok természetesen díszszel és velősen voltak ábrázolva. Maga a király — II. Frigyes Vilmos — szeretét vállajt, s Luza, a szép királyné, különösen pártolta Ifflandot, darabjának erkölcsi iránya miatt. Ennek folytán még a dalmű is kilépett képzelmes, regényes köréből, s közeledett a polgári élethez. Stemmel berlini karmester „Fanchon das Leiermädchen“ című operája, (a szöveg Kotzebue-tól) az első ilynemű kísérlet volt, mely nemcsak Berlinben, hanem az egész Németországban szerencsét csinált. De Iffland az eszményi drámát is szivén viselé. Schillernek három darabból álló „Wallenstein“-ját kéziratban megveve hatvan Fridrik aranyon, mi azon időben tisztességes honorárium volt. A berlini és weimari színpadok közt akkoriban ez a különbség volt: Weimarban inkább szavalták mint játszák, Berlinben ellenben inkább játszották, mint szavalák a tragoediát. Vagyis Weimarban inkább a művészet volt a természet fölött, Berlinben pedig a művészet a természet fölött. Egy mester se tudott annyi tanítványt képezni, mint Iffland. „A királyi színház“-nál, amint most Iffland nemzeti színházát hivatalosan nevezik, még ma is észrevehetők ez iskola nyomai. Midőn a franciák Berlint megszállták, a nemzeti színház segélyzése a királyi magánpénztárból elmaradt. Iffland megfeszíté egész erejét, hogy a színházhoz tartozó számtalan család szükséget ne lásson. Ez és a színházba járó franciák ízlése arra kényszeríték, hogy az operának előbbvaló tért adjon, s a színműveket táncjátékokkal toldja meg, mert az idegenek csak a zene nyelvét s lábak mozgását érték. Ifflandot a napóleoni uralomtól való idegenkedés, a hazai szolgaság nyommasztó érzése, s a királyi pár szerencsétlenségének hatása anynyira csüggeszték, hogy többé semmi újat sem birt létrehozni. Midőn alkalma nyílt, színpadi célzásokkal mindig lángra ébreszté a nép rokonszenvét az elűzött királyi pár iránt. 1808 márc. 10 én, mint a királyné születésnapján, nagy virágbokrétával keblen jelent meg a színpadon, fölkelte a közönség élénk zaját, s nagy „éljenzés“ tört ki a franciák szeme láttára a kedvelt királynőért. Ezért Ifflandot, midőn a színházból kilépett, el is fogák, de a francia parancsnok pár óra múlva megint csak szabadon bocsátá. Király és királyné, midőn Königsbergből Berlinbe visszatértek, jutalmazni akajták a hazafias művészt. Mindjárt az első előadásnál, melyen a királyi pár megjelent, Ifflandot az udvari páholyba hivaták. A közönség látta, midőn Lujza királyné kezét nyújta a belépőnek, mialatt II. Frigyes Vilmos szívélyesen beszélgetett vele, kezét annak vállaira téve. Ez oly hatást tett a közönségre, hogy az egy ember gyanánt állt föl, s éljenezett. 1810 jan. 19-én pedig a koronázási ünnepen Iffland a vörös sasrend keresztjét kapta meg. Valószínűen ez az egyetlen eset, midőn játszó színész porosz érdemjelet kapott. De szép elégtételek nem nyomhatók el Iffland bensejében az emésztő kórt, melyet az 1806—1812. évek szerencsétlenségei idéztek elő. Hiába keresett többszörösen gyógyulást Reinerz schleziai fürdőben, mellkórja nem múlt el. 1814 sept. 22-én halt el benne, mielőtt pár hónappal a boroszlói színpadon nagy tetszés közt vendégszerepeit. Mielőtt meghalt, gondoskodott arról is, hogy helye a berlini színháznál be legyen töltve. E végre a Boroszlóban levő jeles művészt, Devrient Lajost nyerte meg, kinek ekkér alkalma nyílt nagy tehetsége teljes kifejtésére. Oly buzgó és nagy tehetségű férfi, minő Iffland volt a színpad körül, méltó, hogy sok évtized után is megemlékezés tárgya legyen. Feuillet uj drámája: Feuillet Octáv, a „Szegény ifjú története“, a „Kisértés“ stb. szerzője, uj drámát irt. Címe: „Montjoye,“ e napokban adatott a párisi Gymnaseban s nagyon tetszett. A címszereplő, modern francia alak, 50 éves dán Juan, ki azonban tudja, hogy érettebb korban nemcsak a gyönyör, hanem a dicsvágyról is kellene gondoskodni. Nagy vagyona, kitűnő neje és két gyermeke van, kik közül a fiú semmit sem tevő, de igen szeretetreméltó tékozló, a leány tiszta, bájos lény. Montjoye úrnak így még csak dicsvágyát kell teljesítenie. Követ akar lenni, s hogy ezt elérhesse, segédeket szerez. Ezek : egy szegény ördög, ki Európa minden forradalmában részt vett, s egy szegény ügyvéd, kinek atyja öngyilkos lett, mert vagyoni bukását nem akarta túlélni. A fiatal ügyvéd (Sorrel) szerelmes lesz Montjoye leányába, s ugyanekkor fölfedezi, hogy Montjoye majdnem rablás által szerezte vagyonát, mely börzei csalás az ügyvéd atyjának vagyonába s életébe került. A fiatalember a szerelem és atyja emléke között ingadozik. E közben madame Montjoye kinyilatkoztatja, hogy már 20 év óta heroizmussal tűri férje csapodárságát, de nincs kedve többé azt elviselni. Montjoye nyugodtan fogadja a minden oldalról rátörő vihart. Nejéhez így szól: „Menjen ön, kegyed szabad, úgysem csatol minket össze leyális kötelék ; a forradalmárt elbúcsúztatja, Sorrellel pedig párbajt vív. Aztán gyermekeit hivatja, és választásukra bízza, hogy vagy nála, vagy anyjuknál maradjanak. E jelenetben különösen Laffont tűnt ki a párisiak megkönyezték. A leány anyjához megy és mindketten viszszautasítják Montjoye jótéteményeit, a fiú, ki legyőzi könnyelműségét, katona lesz. Montjoye egyedül marad gazdagságával, követ is lesz, és párbajban megsebesíti a fiatal Sorrelt.