Szinházi Látcső, 1864 (2. évfolyam, 1-78. szám)

1864-01-01 / 1. szám

Hogy nyerik meg a nőket.­ Jókai Mórtól. — Asszonyom, ön két év óta visszautasítja az én hű szívemet: én nem­ birom tovább a kíno­­kat; ön kacag rajtam; én pedig szenvedek. Föltettem magamban, hogy ennek véget fogok vetni, s még egyszer és utoljára megkísértem a szép szót. Ön tudja, hogy én mennyire sze­retem. — Nem tudom, elfelejtettem már. — Pedig mindennap mondom. Ön látott en­­gemet sírni maga előtt. — Sőt dühösködni is. Egy porcelán vedrem letört füle tanúbizonyság rá.f — No, a helyett hányat vettem már má­sikat ?la — De én soha sem fogadtam el. — Mert kínozni akar. Hanem már most vége. Én azért jöttem ide, hogy ha ön meg nem lágyul irántam , én itt az ön szemei előtt meg­ölöm magamat. — De sokszor mondta már, csak már leg­alább egyszer tenné meg. — Oh ne tessék rajta nevetni. Nem úgy van az, a­hogy ön gondolja; persze ha pisztolyt fognék az agyamnak, ön addig a perc­ig min­dig nevetne, a­míg szét nem zúznám a kopo­nyámat, akkor pedig mit használna nekem az ön sajnálkozása és részvéte. Köszönöm szépen. Nem úgy van az. Én lassú halállal fogom ma­­­gamat megölni ön előtt, m éhen akarok meg­halni az ön szobájában. Legyen meg önnek az a kegyetlen öröme, hogy lássa óráról órára el­múlni leghívebb imádóját. Azzal leült az öngyilkos imádó egy pam­­lagra s mereven megesküdött rá, hogy e percztől fogva egy falat nem­­fog lemenni a tor­­kán­, sem ő nem fog kimenni ebből a szobából. Clarisse, a szép özvegy nagyot nevetett e bizarr eredetiségen s kaczagva ott hagyta imá­dóját szobájában, igen bizonyosan tudva, hogy ha a vacsora ideje eljö, majd elhagyja az a helyét. Maga elment sétálni, csak késő este jött haza. Komornája mondja neki, hogy még mindig itt van ám az az úr. Clarisse most már haragba jött, odament hozzá. — De hát uram, elment Önnek az esze ? Itt akar hálni? — Itt akarok meghalni. Megmondtam. — Jól van, hát akkor­ én megyek el ha­zulról. — Sajnálom, de én itt maradok. Clarisse nem akart gorombáskodni, tehát inkább maga ment át a szomszédba éjszakára, ott hagyva makacs imádóját a szállásán. Másnap reggel visszament, most már talán csak vége van a rosz tréfának. Az imádó még mindig ott ült. — Uram ez már szemtelenség! ön megszök­tet engemet a házamtól, ön hírbe hoz, ön engem egészen idegessé tesz. Távozzék, míg meg nem haragszom. — Mondtam már, hogy itt akarok meg­halni. — Itt hát, a gutába! Ott a Duna, ha meg akar halni, nekem menjen innen. — Nem, én itt akarok meghalni. — Hát itt egy tollkés, vágja el vele a nya­kát, ha oly nagyon halhatnék. — Nem. Én itt akarok meghalni. Clarisse dühösen rohant ki szobájából s be­zárta rá az ajtót. Hiszen majd csak megszökteti az éhség, az már bizonyos. Másnap reggelig még csak felé sem nézett. De már délfelé csak nem nyughatott. Ez mégis tréfának egy kicsit sok. Bement hozzá. A lovag bágyadtan hajta le fejét a pamlag­­vánkosra. Két nap nem evett már semmit.­­— De az az Isten áldja meg, édes barátom, ez rettenetes tréfa öntől. Ne csináljon bolond­ságot. Mit mivel ön ? — Asszonyom. Megmondom, hogy mit aka­rok ; sohajta ez, s fejét másik oldalra hajtá, sze­meit lankadtan behunyva. Clarisse el nem tudta képzelni, hogy mit csináljon ? Hogy gátoljon meg ilyen rettenetes elszántságot ? Hermadnap már nem birt nyug­talanságával. Egy csésze levest vitt neki saját­kezűig. — No, kedves barátom, ne tréfáljon már. Itt van egy kis leves, ne lássa, magam hoztam, egyék belőle. — Hm! Leves ? Szólt megvetőleg a sze­rető. Kell is nekem leves? Én meg akarok halni. És valóban alig bírt már mozdulni, szemei beestek, arcza elsápadt, elfogyott, tekintetében valami halálravaló volt. Ez igazán meg akar­­ halni. Már a negyedik nap is eljött, a szerető még sem kapitulált. Csudálatos neme az ostromnak, a­hol a megszálló sereg éhezik, hogy a várőr­­séget feladásra bírja. Clarissét a kétségbeesés környezé. Az em­ber már csak alig lihegett. Mit csináljon vele? Még meghal a nyakán! Micsoda rettenetes skan­dalum lesz , ha egy férfi megöli magát szemei láttára az éhség lassú halálával! Hogy fogja ezt a lelkén elviselhetni ? Hogy veheti magára azt a tudatot, hogy egy embert négy napig látott haldokolni t éhen, és nem nyújtott neki se­gélyt ! Hiszen lám szívesen kínálná mindenféle jó­val, de ha annak semmi sem kell, ha nem akar enni! Hanem ez mégis rendkívüli lélekerejű em­ber lehet, a­ki ennyire képes szerelmi kétség­­beesésből. Ez nagyszerű bizonyítványa a leg­forróbb szenvedélynek! Az ember utoljára is kénytelen ezt az embert becsülni. Ilyen ember­nek csakugyan kár meghalni. — No, kedves barátom, még egyszer elhoz­tam önnek a levest. Ne nyissa föl a száját, en­gedje beletöltenem. A szerencsétlen imádó már nem tudott be­szélni, csak a fejével intett, hogy nem kell neki semmi. — De hát, Istenem, én nem akarom, hogy ön meghaljon. A halni akaró vállat vonított. Megmondta már a véleményét régebben. Clarisse mellé ült a pamlagra s kezébe fogta kezét. — Legyen esze, kedves barátom , halgas­son egy okos szóra. — Az imádó szomorú mosolyra lágyitá sápatag arcát. — Hiszen — szeretem önt hát no . . . Azzal odaborult rá Clarisse , s hogy ajkait megnyílásra bírja, inkább hát, Isten neki. Meg­csókold. Arra az öngyilkos összeszedte végső erejét s visszacsókolá a makacs kapitulálót,­­ hanem azután sietett is a leveshez nyúlni. Még egy nap és többé sem leves, sem csak nem használt volna neki. Egy hét alatt magához tért s két hét múlva férj és feleség lett belőlök. Clarisse nem is bánta meg soha, hogy meg hagyta magát győzni. Ilyen heroizmust a szere­lemben nem minden boltosal lehet fölverni. Egyébiránt nekem, megvallom, ha ilyen stratagémához kellene nyúlnom, volna annyi eszem, hogy egypár zsemlyét eldugnék az atti­­lám zsebébe; nem tudom, az elszánt imádó váljon nem praktizálta e ugyanezt a furfangot? ------re---------------­ Benza utósa föllépte. B­e­n­z­a , a nemzeti színház kedvelt bufft énekese, rekedtsége miatt több hónapi szünete­lés után a múlt kedden lépett fel újra Bilkában.­ Nemcsak a közönség örvendett, hogy kedven énekesét újra láthatja, de társai is tapssal fogad­ták, midőn a próbán megjelent, s azon meggyő­­ződéssel végezték a próbát, hogy Benza hangja habár nem bir is többé a hajdani erővel é csengéssel, de remélni lehet, hogy előbbi szere­peinek tán újra meg fog felelni. Hogy ez csaló­dás volt, fájdalom, az estéli előadás bebizony­totta. Benza estig újra elrekedt, s szerepi szakadozott hanggal énekelte, a vége felé p­dig csak szavalta, de kifogyhatlan komik erejével a közönséget mégis mindvégig nai derültségben tudta tartani. A keddi kísérlet B­e­n­z­á­t arra bírta, hoy a színpadtól búcsút vegyen. E szerint ö­m tavaszszal nyugdíjba lép. Azon szóbeszéd, mit ha Benzát a föllépésre erőltették volna, teljes alaptalan. Ő maga jelentkezett a föllépés hogy további képességéről meggyőződhess! Végre fölkért bennünket nyilvánosságra juttat hogy az intendáns az egész jövő mártius 1 -éig járó teljes fizetését meghagyta azon ese is, ha többé föl nem léphetne, holott a szinh szabályok szerint ily esetekben a tag ele fizetésének egy harmadától. Benza 21 éven a nemzeti színház egyik leghasznosabb és­­ hűbb tagja volt, kit semmiféle külföldi ige és kecsegtetés nem tudott arra bírni, hog hazai színművészet oltárát és tűzhelyét elhag. -----------------­ Magyar énekesnő Észak-Am­erikába A jelen évi September hóban Észak-Ang­kiába utazott Anschütz-féle operatársasá, C a n i s s a k. a. mint első énekesnő a new ki és philadelphiai színházakban valóságos dalt arat. Canissa (Kanitz) k. a. pesti szülő magyar leány, s a pesti conservatorium nö­véke. Tanulmányait Bécsben és Parisban a­ratta, s ez utóbbi városban két évet töltött néhány hangversenyben (egyikben külön a lengyelek javára) föllépvén, a magyar­­ előadásával nagy tetszésben részesült. Páris búcsúhangversenyét Ghika hercegnő, Czi

Next