Szinházi Magazin, 1943. október-december (6. évfolyam, 42-52. szám)
1943-10-06 / 42. szám
„MAGYAR ÉS EURÓPAI" Furcsa tanév az idei. Olyan, amilyenről rossz diákok, lusta diákok ezrei szoktak ábrándozni ősidők óta: a tanév szünettel kezdődött. _ A meghosszabbított vakáció délelőtti óráiban a rádió siet at kis koponyák segítségére, de ne rozsdásodjanak végleg s az éterhullámokon keresztül egy kis lelkiismereti mítoszt ültet el a diáksereg szívében, meg egy kis szellemi táplálékot is nyújt, amin lehet rágódni, amivel lehet foglalkozni a tanév igazi kezdetéig. . . Más a helyzet a főiskolákon, egyetemeken, akadémiákon. Ott már megkezdődött a rendes munka, elsőéves gólyák vadonatúj indexei megtelnek az első szemeszteri tanári aláírásokkal, a bölcs, tapasztalt negyed- és ötödévesek előtt pedig feltárulnak az utolsó szigorlatok, záróvizsgák, képesítők hajrás izgalmai. Legutóbb megnyílt a Zeneművészeti Főiskola is. Kultuszminiszterünk méltó és nemes gondolat jegyében nyitotta meg a Liszt Ferenc nevét viselő zenei Alma Matert: magyar és európai legyen minden diákja — üzente — hiszen ez a két fogalom egymást támogatja, minden igazi művészünk, zeneművészünk példája mutatja, milyen harmonikusan összefér a kettő s nem állhat meg az egyik a másik nélkül. Folyik a munka a színiakadémián is. Reménységek és álmok szunynyadoznak a növendékek szívében, színes és nagyratörő reménységek, szenvedélyes és merész álmok töltik el a lelkeket s az 1943—44. tanév küszöbén a kortünetek figyelője és az időszerű jelenségek szemlélője szívesen elidőzik egy röpke pillanatra a magyar színészképzés kérdésénél. Szerény soraimban nem kívánok hozzászólni a színiakadémia tantervéhez. Bölcs és illetékes szakkörök állították össze a tanmenetet, az elméleti és gyakorlati stúdiumok mikéntjét már nyolcvan esztendő előtt, amikor még Gyulai Pál vezette a színitanoda drámai és operai osztályait. Mihalovich Ödön, Váradi Antal, Somló Sándor és Tóth Imre mai utódai bizonyára az elődök szellemében és a tiszteletreméltó múlt hagyományai szerint folytatják a munkát s nyilván megszívlelik ők is azokat a szavakat, amelyeket a magyar kultúra legfőbb őre a testvérakadémián mondott a magyar és európai szellemről.».. Vannak azonban dolgok tanmeneti elmélet és az élet gyakorlata között, melyeket értelmünk nem tud beskatulyázni semilyen kollégium, semilyen tantárgy kereteibe. Az élet, a mindenkor változó, alakuló — panta rhei! — újabb és újabb külalakokat öltő biosz jelenségei, új kérdéseket vetnek fel. Nemcsak tárgyi vonatkozású problémákra gondolok, mint amilyenek például a műszaki vagy színpadtechnikai reformtörekvések, a stílusfelfogásokban jelentkező harcok, a naturalista és a stilizáló színjátszás párviadala, az »irodalomtól felszabadított színház« forradalmi jelszava és a térszínpad groteszk szélsőségei, a Meierhold-féle biomechanikai kísérletek, a kamarai és tömegnézőterek törekvései, a politikai propaganda céljait szolgáló államosított népszínházak, a világnézeti revük, dinamikus kórusdrámák és mozgásdrámák, a szintetikus tapogatózásokkal szemben a színház eredeti, tiszta hivatásához visszakanyarodó neo-naturalista iskola, s nem, a mai színinövendék lelkében még más egyéb, közvetlenül érintő, szubjektív problémák is vajúdnak. Csak hármat említek: a film, a politika és az üzleti verseny. (Ezek a kérdések már az első világháború után tartott első színházi viágkongreszszus napirendjén is szerepeltek, anélkül, hogy megoldást találtak volna az öt világrészből összegyülekezett színházi bölcsek.) Ezek azok a kérdések, amelyeket tanítani nem lehet, választ reájuk