Szinmütár 3. (Buda, 1842)
40. szám
601 Ötöiféle felvonás. 602 meghasonlás ördöge kiszabadult, a fiú atyját gyilkolta meg. Haramiák. Mit mond a kapitány? Károly. Nem úgy, nem meggyilkolta! ez a szó csak szépítés! — A fiú atyját élő testtel felboncolta, darabokra szelte, megnyúzta! Ezek a szavak még nagyon emberiek — amin a bűn elpirul, a kannibálok elborzadnak, mit azonok óta semmi ördög nem talált fel — a fiú tulajdon atyját — oh nézzetek ide, nézzetek! ő elájult — ebbe a lyukba a fiú bezárta az atyját — fagyot, meztelenséget, éhet, szomjatoh nézzétek — csak meg kell vallanom, ő az én atyám. Hát a mákelészöknek s körül veszik az aggot.) A te atyád, a te atyád ? S C . W.(tisztelettel közelit hozzá, s előtte térdre esik.) Atyja kapitányomnak! Csókolom lábaidat! Légy ura tőrömnek ! Károly: Boszú, boszú, boszú értted! te szörnyen megsértett, megszentelenített agg! így szakasztom el most örökre a testvéri köteleket (ruháját széthasítja,) így átkozok el minden csepp testvéri vért a szent egek láttára. Hallgass meg hold, és csillaok! Hallgass meg te éjfeli éj, melly a szörnytettre lenéztél! Hallgass meg százszor rettenetes isten! ki ott fenn ülsz a hold felett, és boszút állsz, és kárhoztatsz a csillagokon túl! Itt térdelek, itt meresztem fel e három újamat az éjnek borzadályába, itt esküszöm — és mint egy mordfajú fenét okádjon ki hazáriból a természet, ha ezt az esküt megszegem — esküszöm, hogy a napfényt nem köszöntöm elébb, míg az atyagyilkos vére e kövön szétontva fel a nap felé nem gőzölög. (Felkéi.) Haramiák. Valóban, ördögi egy tett! Mondja már most valaki, hogy mi huncsutok vagyunk! Nem, minden sárkányokra! Illy cifrán nem űztük. Károly. Azt ugyan soha sem álmodtátok, hogy egy magasabb hatalom karja vagytok ! Sorsunk szövevényes gombolyagja oldva van! Ma, ma egy láthatatlan hatalom nemesíté kézművünket. Imádkozzatok az előtt, ki ide vezetett, és sötét ítéletének rémítő angyalaivá tenni méltóztatott! Vegyétek le kalapjaitokat, térdeljetek le a porba, és keljetek fel szentesülve. (Letérdelnek.) Schw. Parancsolj, kapitány, mit tegyünk? Károly: Kelj fel, Schweizer! s érintsd e szent fürtöket! (Atyjához vezeti Schweizert.) Tudod ő még, miképen ama cseh lovag fejét ketté hasítottad , ki kardjával nekem rohant, mikor én eltikkadva, elfáradva munkától, összerogytam? Akkor neked királyi jutalmat ígértem, eddig elé azt meg nem fizethettem — Schw. Esküdted, igaz, de hadd nevezzelek örökké adósomnak! Károly. Nem, most fizetni akarok. Schweizer, így még semmi halandó nem becsültetett! Állj boszút atyámért! Swhw. Nagy kapitány! ma először tettél kevélylyé! Parancsolj, hol, hogyan, mikor tegyem őt semmivé ? Károly. A percek drágák, sietned kell. A legméltóbbakat válaszd ki a hadból, és vezesd egyenesen a földesúr várának. Húzd ki őt az ágyból, ha alszik, vagy a gyönyör ölében fekszik; ragadd el a vendégségtől, ha részegeskedik ; rántsd el a feszülettől, ha imádkozva előtte térdel! De, mondom neked, jól megérts, nekem halva ne hozd. Annak húsát darabokra tépem , ki egy hajszálát bántja. Egészen kell őt bírnom, és ha egészen s elevenen hozod el, egy milliót kapsz jutalmul; innen éltem veszélyével őrzem el valamelly királytól, és te, te szabad maradsz mint a levegő ég. — Értettél? most siess! Schw. Elég, kapitány! vedd kezemet reája. Vagy kettőt látsz megtérni, vagy egyet sem. Schweizer fojtó angyalai! jertek! (Egy csapattal s Hermannal el.) Károly. Ti oszoljatok el az erdőben. Én itt maradok. Ötödik felvonás. (Terem Moorett. El.) Első Jelenet. Ferenc (hálóköntösben, berohan , gyertya kezében.) Ferenc. El vagyok árulva, elveszve. A sír kiokádja lelkeit, a halál birodalma, felrázva örök álmából, ezt harsogja elémbe: Gyilkos! — Hah! ki mozog itt? második jelenet. Ferenc. Dániel (félénken belép.) Dániel. Segíts istennek szent anyja! Hát nagyságos urunk az, ki olly irtóztatón kiáltoz a teremekben, hogy minden alvó felijed? Ferenc. Alvó? Hogy mertek alunni? Senki se aludjék e rémület órájában. Érted, fenn legyetek, fegyverben legyetek, minden puska töltve— nem láttad őt ott a folyosón végig húzódni ? Dániel. Kit, kegyelmes uram? Ferenc. Kit, tökfej te! kit? olly hidegen, olly üresen kérded, kit? s engem mégis úgy megragadott mint a halál! Lelkek és pokol! mennyi az idő ? Dániel. Épen most kiált kettőt a toronyőr. Ferenc. Hogyan? hát egész az utolsó ítélet napjáig akar ez az éj tartani? Nem hallottál zsivajt közel? győzedelmi lármát, száguldó lovak tüszkölését? Hol van Kár — a gróf akarom mondani? Dániel. Nem tudom, kegyelmes uram! Ferenc. Nem tudod? Hát te is köztök vagy? Micsoda? hát koldusok is fellázadnak ellenem? Ég, pokol, minden, ellenem? Dániel. Kegyelmes uram! Ferenc. Nem! én nem reszketek! Álom volt. A halottak még fel nem támadnak; ki mondja, hogy én reszketek, és halavány vagyok ? hiszen olly könynyen, olly jól érzem magamat.