Szivárvány, 1946 (1. évfolyam, 1-31. szám)
1946-08-24 / 13. szám
22 LOSONCZI ÁDÁM: LEVÉL AKIÁllnOZ A MÁSIK PARTRA V_________________________________________/ Nem búcsúzhattam Magától, amikor elindult innen a másik partra, drága jó Mamika, mert hát az emlékezetes gyógyszertúladagolás alkalmával rögtön elvesztette eszméletét és nem is tért többé magához. Úgy feküdt, mély álomban, három napon keresztül s úgy aludt el szép csendesen, mind kihagyóbb és mind ritkább lélekzettel, hogy nem is tudta: itt van Magáért az annyiszor és annyira rettegett halál. Nem tudta, hogy utolsó óráit perceit éli, nem tudta, hogy harmadnapra lesz a temetés. És én nem tudtam elmondani Magának, hogy teljesülni fog az az óhajtása, amelyet soha ki nem mondott, mert ismerte és méltányolta szörnyű szegénységünket, de amely vágyáról mégis nagyon jól tudtam, hogy szinte éjjel-nappal foglalkoztatja gondolatait. Nem tudtam megnyugtatni Magát, drága Mamika, hogy az életem és az utolsó nadrágom árán is kivivom majd, hogy apánk sírjába temessék, mert Maga itt a földön is, a csónakon is, meg a másik parton is együtt akar lenni Vele, akit szeretett és aki Magát szerette. Az ilyen szeretet megérdemli, hogy a szeretőknek még nehéz áldozatok árán se kelljen soha elválniok egymástól. Ezt végtelenül sajnálom, drága, hogy nem közölhettem Magával, mert ez bizonyára még nyugodtabb utazást készített volna elő Magának, mint amilyen így is volt. Ezt tehát kár volt, hogy nem közölhettem Magával, sok olyan esemény is történt azonban csendes elalvása idején, amelyekről jobb, hogy csak most, lezajlásuk után és már csak ilyen csendes levélben értesül. Mit is szólt volna ahhoz, drága Mamika, ha tudta volna, hogy csendes elalvása után egy héttel szigorú, keményarcú emberek állítottak be a Maga csendes kis lakásába, ahol négy esztendőn keresztül állta a nehéz harcot a halállal és ezek a kemény emberek kijelentették, hogy a lakásból ki kell hurcolkodni. Tömegszállásokon kellett lakást keresni, két nővérem harminckilencedmagával helyezkedett el egy kétablakos szobában, a bútorokat széthurcolták, kedves emlékeit batyuban cipelték a lányok egy ideig, mig a kálváriás útban azok is elvesztek és most már valamennyiünk közül csak nekem van fényképem apámról és Magáról. A nyárba izmosodó tavasz a legszörnyűbb megaláztatásokat hozta óráról-órára és már tíz nappal a Maga távozása után az akácoson édes levegőben, a rétek virágainak városba suhanó illatában már kezdettek szállingózni a leghalálosabb, legkínzóbb és rémitebb hírek : deportálás ! . . . Hogy minden 18 évestől 60 évesig készülődhetik, mert egy-két nap ... Már időpontot is susogtak : június 4 . . . Én is készülődtem — mondhatom, vágyódtam is már utána, mert azt hittem, úgy van még minden a munkatáborokban, mint valaha katonáéknál s ott, abban a nagy közösségben kevésbbé fáj majd a sok és nagy megaláztatás ... Készülődtem hát, Mamika és szerettem volna kimenni a Maga sírjához is egy búcsúra, de azt se lehetett már, mert a csillagosokat leszedték a csendőrök a villamosokról, hogy többé hír se érkezzék felőlük . . . S akkor egy este — éppen szegény kis Kun Henriettától jöttem haza (őt is elnyelte az alvilág, az árvát) és letéve öltönyömet, kislánykámmal az ölemben vacsorához készültem, amikor megszólalt az előszobacsengő . .. Tudja, drága Mamika, vannak az életben balsorsos pillanatok, amelyeket bekövetkeztükkel egyidejűleg már végzetesnek érzünk s amelyikről rögtön tudjuk: bajt hoz ... Ez a csengőszó is úgy vágott szíven, hogy rögtön felugrottam és rekedten mondtam a feleségemnek: „Nem vagyok itthon — bárki legyen . ..” Az asszony kifutott, hallottam az ajtó nyílását és már mondta a mély férfihang a nevemet. És rögtön utána a végzetes szót: rendőrség ... Azonnal kirohantam a folyosóra vezető kisajtón, és az előszoba ajtaja előtt... Ott láttam állni a detektívet és hallottam a hangját, komoran és durván : „ .. . itt láttam, ebben a szobában. Ha nem mondja meg rögtön, hová lett, magát viszem el és azt a kölköt ott”. Még benne voltam a menekülés lázában és még lerohantam a kapu alá — de egyszerre ott vágott belém a detektív szavainak értelme, mint aki álomból ébred és csak lassan érti meg, amit szóltak hozzá. Ha én nem jelentkezem, elviszi az asszonyt és a . .. — azt a kölköt ott... — azt a kölköt... az az én kis lánykámat... És abban a pillanatban már fent is voltam a lakásban: — Itt vagyok, uram . . . Most jöttem... Mit óhajt ? Szóval, drága Mamika, több, mint kéthónapos bujkálás után mégis rám akadtak a kopók. És elvittek. . . Bár ide kell írnom, Mamika, az a kopó, amelyik értem jött, még volt annyira ember, hogy megengedte, hogy ezt az utolsó éjszakát otthon töltsem, hadd vegyek búcsút a gyermekemtől, az aszszonyomtól, az otthonomtól •—• az élettől talán ? Ezt megengedte, ezt az éjt nekem adta — ezt az éjt sose felejthetem többé, Mamika ! Majd 20 centigramm morfinnal a testemben . .. nem tudom leírni! Maga, drága, jó Mamika, a másik parton van már, én pedig ma szöktem meg a máig tartó, végtelen és tébolyító fogságból. A fogság, ahol minden nap oly szabályosan vertek meg, amilyen szabályosan nem adtak enni s ahol egy már-már kibírhatatlan, elviselhetetlen verés után két pribék felakasztott a zárka ablakának rácsára, hadd dögöljek meg ott, ha már vallani nem akarok vagy nem tudok . .. Aminthogy igazán nem tudtam felelni a kérdésekre, amelyeket feltettek. Ők azonban nem hittek nekem — ezért akasztottak fel... Hogyan történt, hogy mégis életben maradtam, nem tudom, Mamika drága, mert csak a gyűjtőfogház kórházában tértem magamhoz s ott azt mondták nekem, öngyilkos lettem. Én tudtam rögtön, hogy ez nem igaz, de ráhagytam, mert valahogy éreztem, ez a menekülés útja. Az is volt . . . Mert ez időtől fogva nem számítottak a politikai foglyok közé. A Gestapo vagy a magyar fogházparancsnok, aki akasztásom után ide kiküldött a rabkórházba, nem küldött velem kísérőjegyzéket s így senki se tudta, honnan fújt ide a szél. Nyugodtan hazudhattam. Hogy közönséges „bűnöző” vagyok, aki csaltam, loptam és sikkasztottam s azért kötöttem fel magam, mert már a szégyentől nem élhetek tovább. Vigasztaltak, kinevettek, leszidtak — ki hogyan — én egyképpen hallgattam a vigaszt, a csúfolódást és a szidást s örültem, hogy meghúzódhatom ebben a csendes fegyházban. Aztán, októberben, jöttek a nyilasok. Felülvizsgálták a gyűjtőfogházat is, megbotlottak bennem is. Ki vagyok, honnan kerülök ide, mi a bűnöm ? Újfent elmondtam a régi mesét, mire az új, nyilas fegyházigazgató kiadta a rendeletet: Visszavinni oda, ahonnan küldték... Megrémültem ! Ha most visszaküldenek a Pestvidékire, végem van. Rögtön kiderül minden és visznek Auschwitzba ! Azon a pillanaton múlott az életem, amikor a fegyházigazgató, látván, hogy nincsen kisérőjegyzékem, dühösen rám förmedt: „Honnan szalasztották ide, maga marha ?” Hálás tekintettel fogadtam a becézést és szelíden feleltem: — A Markóból küldtek, mert öngyilkos lettem, nagyságos igazgató úr, kérem ... A nagyságos igazgató úr harsogva ismételte : — Maga marha, máskor úgy legyen öngyilkos, hogy meg is dögöljön, nemhogy ennyi munkát adjon az embernek. Vigyék vissza azonnal a Markóba ezt a marhát... Ne várjanak szállítmányt, most, azonnal tegyék a kiskocsira és vigyék a Markóba. Nem kell itt egy ilyen marha ... így kerültem a Markóba ... Csakhogy itt már az írnok-smasszer (fogházőr) felhorkant: — Maga sose volt a Markéban! Hogy kerül most ide ? A szívem a torkomban dobogott, de szelíden feleltem: —• Tévedni tetszik, felügyelő úr, kérem, én innen kerültem a gyűjtőkórházba, miután öngyilkos lettem. A smasszer ordított: —• Ne hazudjék, ebben a házban idén egy ember lett öngyilkos és az is meg-